Tűzvészek és gyújtogatások Edóban

Az Edo-kor (1603–1868) egy fontos és méltán népszerű korszaka a japán történelemnek, mely gyakran szolgál filmek, regények, animék és mangák témájául, gondoljunk csak például a hajukat varkocsban hordó szamurájokról vagy akár a feketébe burkolózó nindzsákról szóló történetekre. Ez alkalommal az Edo-kornak, és így a japán történelemnek egy ritkábban emlegetett szegmensét mutatjuk be, mégpedig a korabeli tűzvészek és gyújtogatások izgalmas témáját.

Edo világvárossá válik

Az Edo-kor kezdetét 1600-tól, a Tokugawa Ieyasu, a későbbi sógun számára győzelemmel záruló sekigaharai csatától, vagy pedig 1603-tól, Ieyasu sóguni kinevezésétől számítjuk. Ebben az időszakban – miközben a császári székhely továbbra is Kiotóban maradt – az ország politikai központja Edóba (a mai Tokióba), a sógun székhelyére tevődött át. Az edói várkastélyban tartózkodott a sógun népes udvartartásával, a vár körül éltek a sógunnak szolgáló szamurájok, s számos kereskedő, kézműves is lakott a városban. Ahogy teltek-múltak az évek, a város jelentősége is egyre inkább nőtt. Az úgynevezett sankin kōtai rendszer alapján a vidéki tartományurak (daimyōk) felváltva tartózkodtak saját tartományukban, illetve Edóban, a sógunátus rendelkezésének megfelelően. Amikor ők maguk éppen vidéken voltak, a családjukat kellett mintegy túszként Edóban hagyniuk. Az Edóban tartózkodó uraságok és családjuk ellátása nagy számú kiszolgálószemélyzetet igényelt, ez pedig növelte Edo lakosságszámát. Emellett a környező falvakból is megindult a szerencsét próbálni kívánó szegényparasztság beáramlása a kvázi-fővárosba. A parasztcsaládokban ugyanis a testvérek közül csak egyvalaki tudta örökölni a földet, így a többiek – főleg éhínség, rossz termés idején – a városokban próbáltak szerencsét, alkalmi munkákat vállalva. Mindezen hatások eredményeképp az 1603-ban kétszázezer főt számláló város lélekszáma az 1700-as évek közepére meghaladta az egymilliót, s így a világ legnépesebb városává vált.

A három nagy tűzvész és a korabeli tűzoltás

Az egyre növekvő népességszám egyre nagyobb zsúfoltságot eredményezett, a lakosság elhelyezése újabb és újabb épületek megépítését tette szükségessé. Ebben az időszakban az épületeket fából emelték, ami azonban könnyedén lángra kaphatott, s a zsúfolt, szűk utcácskák csak tovább fokozták a tűzveszélyt. Főleg a téli, kora tavaszi időszak volt kockázatos a tűzvészek szempontjából: ebben az évszakban ugyanis a szárazság és az erős szelek jellemezték Edo időjárását, ráadásul ilyenkor fűteni, tüzelni is kellett. Edóban olyannyira gyakoriak voltak a tűzvészek (és a veszekedések, csetepaték), hogy a korban szállóigévé vált az alábbi mondat: „A tűzvészek és a csetepaték Edo virágai” (Kaji to kenka wa Edo no hana). A számos tűzeset közül a három legpusztítóbbat, Edo három nagy tűzvészét emelhetjük ki: az első a Meireki-tűzvész 1657-ben, a második a Meiwa-tűzvész 1772-ben, a harmadik pedig a Bunka-tűzvész 1806-ban. A Meireki-tűzeset például kereken húsz napig tartott: több száz edói épület pusztult el, s számos haláleset is történt.

A rengeteg tűzeset miatt fontos volt a megfelelő tűzoltási szervezet kialakítása is, ám ez a korban nem ment könnyedén. Az Edo-kor ugyanis a szigorú társadalmi hierarchiájáról ismert, ami az élet minden területén éreztette hatását, így a tűzoltásban is. Külön voltak tehát tűzoltással foglalkozó szervezetei a szamurájságnak és a városi köznépnek (chōnin), s ezen társadalmi osztályokon belül is számos eltérő szervezet jött létre a több mint 250 évig tartó Edo-kor során. Így a szamurájság esetében kezdetben a sógunátus parancsolta meg bizonyos daimyōknak a tűzoltást, később pedig a város egyes égtájainak megfelelően határozták meg, kinek a feladata tűz esetén az intézkedés.

Tűzzel kapcsolatos rendeletek

Természetesen a sógunátusnak is érdekében állt, hogy megelőzzék a tűzvészeket, így az évek során számos rendeletet adtak ki, melyek például a tűzgyújtást szabályozták, vagy a tűzoltás módjáról adtak útbaigazítást. Ezek a rendeletek ugyanakkor nem tekinthetők a mai törvényekhez hasonló, kötelező érvényű jogszabályoknak; gyakran csak egyfajta figyelemfelhívás volt a céljuk. Amikor a sógunátus hivatalnokai úgy látták, hogy egy rendelet tartalmáról a nép kezd megfeledkezni; vagy épp nyomatékosítani szerették volna a korábban kiadott dekrétum mondanivalóját, ugyanazon tartalommal újabb rendeletet adtak ki.

A rendeletekben gyakran felhívták a lakosok figyelmét az erős szélre, felszólították őket, hogy különös körültekintéssel járjanak el, ha tüzet gyújtanak, valamint fogjanak fel vizet arra az esetre, ha tűzoltáshoz szükség lenne rá. Rendeletet hoztak például arról is, hogy a lángra kapó épület szomszédjában lakók kötelesek részt venni a tűzoltásban; ha valaki ezt elmulasztotta, azt felelősségre vonhatták. Érdekesség, hogy a korabeli tűzijátékok használatát is szabályozták: a sógunátus megtiltotta, hogy azokat a város szűk utcáin használják, csak a tengeraparton vagy a nagyobb folyók partjain volt engedélyezett ezek meggyújtása. Számos rendelet szól továbbá a gyújtogatók elfogásáról. Ezekben a rendeletekben a sógunátus arra utasítja az alattvalóit, hogy ha tudnak valamit egy-egy gyújtogatásos bűncselekmény elkövetőjéről, annak hollétéről, azt jelentsék be a hivatalos szerveknek; illetve felhívják a figyelmet arra, hogy aki rejtegeti a gyújtogatót, az ezzel szintén bűncselekményt követ el. De miért is helyeztek ekkora hangsúlyt a gyújtogatók kézre kerítésére?

„Szemet szemért” – a gyújtogatók büntetése

Mint már fentebb említettük, Edóban a faépületek gyorsan lángra kaptak, s a szűk utcácskákban a tűz megállíthatatlanul terjedhetett tovább. A tűzvész számos anyagi és emberi áldozattal járhatott, az újjáépítés költséges volt, ráadásul a lakóhelyüket elvesztő, nincstelenné váló tömegek kockázatot jelentettek a hatalom számára, hisz lehetséges volt, hogy kilátástalan helyzetükben fellázadnak. Így a kormányzat igyekezett megelőzni a katasztrófákat, ezért is születtek a tűzgyújtást szabályozó rendeletek, de ezek hiábavalónak bizonyulnak akkor, ha valaki szándékosan gyújt fel egy épületet.

A gyújtogatóknak számos indítéka lehetett. Volt, aki bosszúból gyújtogatott; volt, aki úgy látta, nincs már vesztenivalója, ezért követte el a bűncselekményt. Olyan is volt, aki azért gyújtogatott, mert a tűzvész során kialakuló káoszt kihasználva fosztogatni szeretett volna. Voltak olyanok is, akik ácsként, tetőfedőként stb. dolgozva profitáltak abból, ha a város egy része elpusztul, hiszen ez új munkalehetőséget teremtett számukra; s ezért ők maguk követték el a gyújtogatást. Aztán ott volt a talán leghírhedtebb Edo-kori gyújtogató: Oshichi, egy 16 éves lány, aki pedig szerelemből gyújtogatott. Történetét az Edo-kor népszerű írója, Ihara Saikaku dolgozta fel, a mű pedig később további szerzőket is alkotásra ihletett. Ami közös volt a gyújtogatókban, az az, hogy ha elkapták őket, szörnyű megtorlásban volt részük.

Az Edo-kori büntetőjogban ugyanis a büntetések célja az volt, hogy a társadalom többi tagját elrettentsék a hasonló bűncselekmények elkövetésétől. Ehhez kíméletlen büntetéseket alkalmaztak: nem volt ritka a halálbüntetés különféle módon történő végrehajtása sem, és a nyilvános megszégyenítés, közszemlére tétel sem. A gyújtogatók büntetése különösen kiemelkedett a többi súlyos bűncselekményért járó retorziók közül: a gyújtogatót a „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján máglyán égették el a város egy nyilvános pontján. Ezzel igyekeztek elijeszteni a köznépet a gyújtogatástól – ám hogy ennek a büntetésnek mekkora hatása volt, arról megoszlanak a vélemények, hiszen gyújtogatások időről-időre újra előfordultak az Edo-kor során.

A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2023/04. számában jelent meg. Hornos Dániel: Tűzvészek és gyújtogatások Edóban in Mondo Magazin 2023/04.