A száműzöttek és az íbiszek szigete – Sado szigetének nevezetességei
Ugyan külföldi turistaként még jelen cikk írásakor, több mint két évvel a koronavírus-válság kezdete után sem léphetünk be Japán területére – noha a napokban jött ki a hír, hogy talán e cikk megjelenésének idejére már enyhítenek a beutazási korlátozásokon –, szerencsére a Mondo hasábjai lehetőséget adnak számunkra, hogy legalább gondolatban kalandozzunk egyet a szigetország távoli vidékein. Ez alkalommal Kelet-Japánba, a Japán-tengeren fekvő Sado szigetére látogatunk el, mely számos érdekességet tartogat számunkra.
Semmi durvaság!
Először is le kell szögeznünk: nem számíthatunk semmiféle brutalitásra, kínzásokra vagy horrortörténetekre Sado szigetén – a sziget nevének semmi köze nincs a szadizmushoz. (Hasonló szerencsétlen egybeesést láthatunk a nyugat-japán Hirado sziget nevénél is, amelyről a hírműsorokra asszociálhat a magyar olvasó.) A szigetet ezen a néven már a legrégebbi japán krónika, a Kojiki is tartalmazza, melyet 712-ben állítottak össze, ekkor pedig De Sade márki még gondolatban sem létezett. A mitológia szerint Izanagi és Izanami istenségek „szülték” Sado szigetét több más nagyobb szigettel együtt. Sado, amely a Honshū fősziget mellett található szigetek közül a legnagyobb (majdnem másfélszer akkora, mint Tokió 23 kerülete), a zord téli időjárásáról hírhedt Japán-tengeren fekszik, a közeli Cusima-áramlat hatására azonban Sado szigetén a téli időszakban sem jellemző az extrém hideg. A sziget a VIII. századtól kezdve képezi a japán állam részét, manapság pedig Niigata megyéhez tartozik; komppal és repülőjáratokkal könnyedén megközelíthető.
Száműzetések
Nem volt azonban könnyedén elérhető az ókor és a középkor folyamán: a messzi távolban lévő sziget évszázadokon keresztül száműzetési helyszín volt. Nemcsak bűnözőket, hanem politikai foglyokat is száműztek Sado szigetére, ahonnan a szerencsések büntetésük letöltését követően hazatérhettek, de sokan voltak olyanok is, akik itt lelték halálukat. Az első sadói száműzetés a források szerint 722-ben történt, amikor is egy Hozumi no Oyu nevű udvari neves kritizálni merte az akkori uralkodót, Genshō császárnőt. A császárnő fővesztésre ítélte Hozumit, de a koronaherceg közbenjárására végül enyhítettek büntetésén, és a halálbüntetés helyett Sado szigetére száműzték.
A későbbi korokban is számos híres történelmi személyiség került Sadóra, így például itt volt kénytelen töltenie utolsó éveit Juntoku császár, akit 1221-ben, a Jōkyū-felkelés után száműztek ide. A felkelésben a császári udvar megpróbálta visszaszerezni a politikai hatalmat a Kamakura-sógunátustól, de a lázadás elbukott.
1271-ben került Sadóra a buddhista szektaalapító, Nichiren is. Nichiren azt vallotta, hogy csakis a Lótusz szútra mutatja meg a valódi igazságot, s kizárólagosságot hirdetett: az övén kívüli összes többi buddhista szekta tanításait tagadta. Eredetileg Nichirent is kivégzésre ítélték volna, de végül megkímélték életét, és Sado szigetére vitték, ahol a hideggel és az éhséggel is meg kellett küzdenie. A szerzetes száműzetése alatt leveleket írt, új műveket alkotott, s követőket is szerzett. Végül 1274-ben térhetett vissza Kamakurába.
1434-ben a nōszínház egyik atyját, számos nōdarab megalkotóját, Zeamit is Sado szigetére száműzték, miután összekülönbözött Ashikaga Yoshinori sógunnal. Itt alkotta meg utolsó művét, mielőtt 1441-ben visszatérhetett volna Kiotóba.
De miért ennyire fontos, hogy kiket száműztek Sado szigetére? Azért, mert ezek az emberek nagy hatást gyakoroltak a távoli sziget kultúrájára. Gondoljunk csak bele: udvari nemesek, szamurájok és városlakók is voltak a száműzöttek között, akik magukkal vitték saját (gyakran nyugat-japáni) kultúrájukat erre az eldugott szigetre. A fővárosi, kifinomult kultúra jutott így el Sadóra, ahol keveredett a helyi szokásokkal. Külön kiemelendő Zeami kapcsán a nōszínház szerepe, hiszen a szigeten ma is több mint 30 nōszínpad található, ezzel Sado első Japánban az egy főre jutó nōszínpadok számát tekintve.
Igazi aranybánya ez a sziget!
Sado szigetén már a XVI. században felfedeztek egy ezüstbányát, 1601-ben pedig feltárták a sadói aranybányát is. Nem csoda, hogy ennek a nemesfémekben gazdag területnek az irányítását a Tokugawa-sógunátus nem akarta kiadni a keze közül. A sógunátus hatalmának megszilárdulásával Sado szigetet a sógun közvetlen felügyeletű birtokává tették, és a sógunátust képviselő hivatalnokot, úgynevezett bugyōt (ejtsd: bu-gjó) neveztek ki az élére. A bugyō hivatalának rekonstruált változata ma is megtekinthető a szigeten.
Az újonnan felfedezett bányában tehát megkezdődött a kitermelés, és nemsokára kiderült, hogy szó szerint igazi aranybányára leltek itt: a sadói bánya biztosította az Edo-korban Japán aranykitermelésének legnagyobb részét. A bánya egészen a XX. század végéig – az utolsó időszakban már korlátozottan ugyan, de – működött, míg ki nem merült; végül 1989-ben zárt be véglegesen. Ugyan a bányászat befejeződött, de a sadói aranybánya továbbra is látogatható egyfajta élménymúzeumként: a bányajáratokban viaszbábuk idézik fel, hogyan is zajlott itt az aranybányászat az Edo-korban.
Az aranybánya nemrég egy külpolitikai csörte kapcsán is bekerült a japán hírekbe. A szigetország kormánya ugyanis azt fontolgatta, hogy a sadói aranybányát is felhelyezi a Japán által világörökségi címre előterjesztett értékek listájára. Ez ellen azonban Korea tiltakozott, mondván, a második világháborút megelőző időszakban ezen a helyen koreai kényszermunkásokat dolgoztattak sanyarú körülmények között. A két ország közötti kapcsolat romlásától tartva végül Japán (egyelőre?) elállt a világörökségi pályázattól.
Nipponia nippon
A száműzöttek és az arany mellett egy különleges madárfajról is nevezetes Sado szigete. Ennek a madárnak, melyet japánul tokinak (朱鷺, azaz szó szerint „vörös kócsag”) neveznek, nem is lehetett volna japánabb latin nevet adni: a Nipponia nippon elnevezésből egyből tudhatjuk, hogy a madár Japánból származik. A magyarul is nipponíbisznek nevezett madár ugyanakkor régebben nemcsak Japánban, hanem egész Kelet-Ázsiában elterjedt volt. A XX. század második felében aztán természetes élőhelyeinek ritkulásával a nipponíbisz egyedeinek száma is fogyatkozni kezdett, s mára már veszélyeztetett fajnak minősül. A madár tollazata fehér-halványrózsaszín, költési időszakban szürkés; feje piros, csőre fekete. Rendkívül félénk állat, nem tűri jól a stresszt, az ember közelségét lehetőleg kerüli.
Japánban 2003-ban, Sado szigetén pusztult el Kin, az utolsó őshonos japán nipponíbisz, ezzel tulajdonképpen eltűnt volna a faj a Japán-szigetekről. Ám 2008-tól kezdve nagyszabású szaporítási program indult annak céljából, hogy a toki ismét megjelenhessen Japánban. Kínából hoztak nipponíbiszeket, melyeket Sado szigetén eresztettek el, s a program erőfeszítéseinek hála, a madár újból megtelepedett a szigeten. Mindazonáltal a faj továbbra sem került ki a veszélyeztetett státuszból, hiszen szabadon élő példányainak száma Kínában körülbelül 2600, Japánban kb. 600, Koreában pedig valamivel több, mint 300. Sado szigetén járva, ha szemfülesek vagyunk, elcsíphetjük, amint belül rózsaszínes árnyalatú szárnyait szélesre tárva elröpül felettünk egy nipponíbisz. De ha nem akarjuk magunkat a szerencsére bízni, akkor ellátogathatunk a Toki no mori („Íbiszek erdeje”) parkba: ebben a nipponíbisz-rezervátumban megismerkedhetünk ezen madarak jellegzetességeivel, megtekinthetjük az utolsó japán íbisz, Kin preparátumát (lásd a fotón), és élő példányokat is megcsodálhatunk. A tokinak tehát fontos szerep jut abban, hogy fellendítse a sziget turizmusát, és megismertesse Sadót és Niigata megyét a nagyközönséggel. Nem csoda, hogy a madarat Niigata megye és Sado város szimbólumának tekintik, de gyakran egész Japánt is jelképezik vele.
A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2022/06. számában jelent meg. Hornos Dániel: A száműzöttek és az íbiszek szigete – Sado szigetének nevezetességei in Mondo Magazin 2022/06, p. 44-45.
