Az Edo-kori Japán urai – A Tokugawa-sógunok

A jelen számunkban bemutatott Ōoku című animében (14-15. oldal) egy olyan fiktív valóságban láthatjuk az Edo-kori sógunokat, ahol felcserélődtek a nemi szerepek, s férfiak helyett nők uralkodnak. De kik voltak a valóságban a Tokugawa-családból kikerülő sógunok, akik több mint 250 éven keresztül álltak – a valós hatalommal nemigen bíró császárok mellett – Japán élén? Milyen intézkedéseket hoztak, mi jellemezte uralkodásukat? Ebben a cikkben a tizenöt sógun közül – a szerző szubjektív értékelése alapján – a legjelentékenyebbeket, legérdekesebbeket emeljük ki.

Tokugawa Ieyasu (1543–1616)

A Tokugawa-sógunok közül talán külföldön a legismertebb a sógunátus megalapítója, Ieyasu. 1543-ban, a hadakozó fejedelemségek korában született a Matsudaira-családba, s gyerekkorát kvázi túszként az Imagawa-klánnál töltötte. Eleinte nekik is szolgált, de később az első országegyesítő hadúr, Oda Nobunaga mellé szegődött. Birtokai Japán középső részén voltak, de az 1590-es években egyre nagyobb befolyásra tett szert Kelet-Japánban, a Kantō-régióban is. Az 1600-as sekigaharai csatában a kelet-japán csapatok élén legyőzte Ishida Mitsunari nyugati csapatait, így ő vált az ország urává, aki az egyes tartományokat irányító daimyók fölött áll. 1603-ban kapta meg a sóguni címet, ám az talán kevésbé ismert, hogy két év múlva lemondott fia, Hidetada javára, ő pedig Edóból Sunpu (a mai Shizuoka) várába visszavonulva, a háttérből irányította Hidetada politikáját. Halála után szentélyt emeltek neki Nikkō városában, ahol Tōshō Daigongen néven sintó istenségként tisztelik.

Tokugawa Iemitsu (1604–1651)

A harmadik sógun, Iemitsu elődjéhez hasonlóan, szintén apja, Hidetada lemondásával került a sóguni pozícióba. Nevéhez fűződik a sógunátus rendszerének megszilárdítása, valamint az ország bezárása. Bevezette az ún. sankin kōtai rendszert, amely szerint az ország egyes tartományainak urai, a daimyók felváltva kell bizonyos ideig a tartományokban, s bizonyos ideig Edóban, a sógunátus székhelyén tartózkodniuk. Távollétében az adott daimyō családja Edóban kellett maradjon: ez garantálta, hogy a tartományúr nem kezd vidéken lázadásba. Apropó lázadás: Iemitsu idején történt az Edo-kor egyik legjelentősebb lázadása, a shimabarai felkelés. Mivel a felkelésben keresztény daimyók is részt vettek, ennek ürügyén Iemitsu betiltotta a kereszténységet, s az 1630-as években rendeletek sorával azt is megtiltotta, hogy külföldiek szabadon beléphessenek Japánba, s a japánok külföldre utazhassanak. Megkezdődött a sakoku, azaz az ország elzárkózásának időszaka.

Tokugawa Tsunayoshi (1646–1709)

Iemitsu után fia, Ietsuna, majd pedig másik fia, Tsunayoshi lett a sógun. Tsunayoshi az autoriter hatalomgyakorlásáról vált hírhedtté: sok tiltó rendeletet hozott, többek között betiltotta a fényűző viseleteket. Neokonfuciánus eszméket vallott, s buzgó hite különös tettekre sarkallta: mivel nagyon fontosnak tartotta az élőlények tiszteletét, rendeleteiben megtiltotta az állatok megölését, bántalmazását („Rendeletek az élőlények iránti irgalomról”). Ez mai szemmel nézve igen előremutató és derék cselekedetnek tűnhet, ebben a korban viszont azt eredményezte, hogy Edo városát ellepték a túlszaporodott, kóbor ebek; kosz és bűz terjengett a városban. A befogott állatokat gyakran jobb minőségű eledellel etették, mint amilyen a nélkülöző emberek étele volt. Nem meglepő hát, hogy a „kutyás sógun” gúnynévvel illetett Tsunayoshi rendeleteit halála után utódja visszavonta.

Tokugawa Ienobu (1662–1712)

A Tsunayoshit követő Ienobu politikájában nagyban támaszkodott a neokonfuciánus tudósra, tanácsadójára, Arai Hakusekire, akinek segítségével számos más régi, elavult szabályt, rendeletet is megreformált, s aranypénz veretésével igyekezett a gazdaságot is stabilizálni. Elődjével ellentétben ő az autokratikus irányítás helyett inkább igyekezett meghallgatni a nép szavát, véleményét. Halála után fia, a még kisgyermek Ietsugu lépett elő a sóguni cím birtokosává: kiskorú lévén a gyakorlatban, a háttérben továbbra is Arai Hakuseki kormányzott.

Tokugawa Yoshimune (1684–1751)

Ietsugu hétéves korában halt meg, s ezzel nem maradt több egyenesági leszármazottja Ieyasunak. A Tokugawa-család mellékágáról kellett tehát utódot választani, így lett a mai Wakayama megye területéről, a Kii-tartományból származó Yoshimune a sógun. Uralkodásának időszakát egyfajta aranykornak tekintik, őt magát pedig az egyik legkiemelkedőbb sógunnak. Menesztette Arait, és számos Arai-féle rendeletet visszavont. Széleskörű gazdasági reformokba kezdett, igyekezett stabilizálni a sógunátus bevételeit. Új rizsföldek létesítését szorgalmazta, szabályozta a beszolgáltatandó rizsmennyiséget, ezért „rizses sógunnak” is becézték. Emellett a „törvények sógunjának” is hívták, ugyanis különösen érdeklődött a jog iránt: a korábbi jogesetekből precedensgyűjteményt állíttatott össze, hogy segítse a bíráskodást; illetve kötetbe gyűjtette az elmúlt korok sóguni rendeleteit is. Emellett bevezette az ún. meyasubako intézményét: egy frekventált helyre elhelyeztek egy ládát, amelybe bárki – a városlakókat és a parasztságot is beleértve – bedobhatta papírra vetett problémáját, panaszát, a kormányzatnak szóló véleményét. Yoshimune nagy figyelmet fordított a takarékoskodásra: saját maga is szerény ruhákat viselt és szegényes ételeket fogyasztott. 1745-ben lemondott, s a sóguni címet fia, Ieshige vette át. Mivel azonban Ieshige egy gyerekkori betegség miatt fogyatékos, s beszéde érthetetlen volt, a háttérből továbbra is Yoshimune irányított egészen haláláig.

Tokugawa Iesada (1824–1858)

Ugrunk egy nagyot az időben, hogy elérkezzünk a sógunátus zavaros utolsó másfél évtizedéhez, a bakumatsu korához. 1853 júniusában megjelentek Matthew C. Perry kapitány fekete hajói Japán partjainál, s az amerikaiak az ország megnyitását követelték. A sógun, Ieyoshi ezután egy hónappal meghalt, így fiának, a gyenge és beteges Iesadának kellett foglalkoznia a külföldiek ügyével. Az ő nevéhez fűződik a kanagawai egyezmény aláírása az amerikaiakkal, melyet később további egyenlőtlen szerződések követtek más nagyhatalmakkal. Iesada regnálása alatt földrengések, cunamik, valamint kolerajárvány is sújtotta az országot, s a külföldről érkező fenyegetések mellett belpolitikai viszályokkal, a külpolitikáját ellenző Kōmei császárral és a megerősödő sonnō jōi („Tiszteld a császárt és űzd el a barbárokat!”) mozgalommal is szemben találta magát. A beteges sógun támasza felesége, Atsu hercegnő volt, akinek életéről taiga dorama is készült, melyet a Magyar Televízió is sugárzott tíz évvel ezelőtt (Mondo 2013/04).

Tokugawa Yoshinobu (1837–1913)

Iesada halála után politikai vihart kavart az utódlás kérdése. A család egyik mellékágáról származó Yoshinobu volt az egyik lehetséges jelölt, de az őt támogatók végül alulmaradtak a másik táborral szemben, így Tokugawa Iemochi lett a 14. sógun. Uralkodása alatt azonban a sóguni hatalom tovább gyengült, s hirtelen halálát követően, 1866-ban Yoshinobu került a helyére. Yoshinobu kísérletet tett a sógunátus megreformálására, az erősödő sógunátus azonban megrettentette a sonnō jōi mozgalmat támogató erőközpontokat. Ebben a különféle intrikákban és bonyolult politikai játszmákban bővelkedő időszakban végül Yoshinobu 1867. november 9-én lemondott a sóguni címről. Ezt követően támogatói és a császárpártiak között rövid polgárháború robbant ki, de végül Yoshinobu 1868 áprilisában vérontás nélkül átadta az edói várat az új kormányzatnak. A Tokugawa-sógunátus több mint két és fél évszázada ezzel véget ért, megvalósult a császári hatalom restaurációja. Yoshinobu később nemesi (hercegi) címet kapott, hobbijainak, például a festésnek, fotózásnak élt, s 1911-ben hunyt el.

A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2023/10. számában jelent meg. Hornos Dániel: Az Edo-kori Japán urai – A Tokugawa-sógunok in Mondo Magazin 2023/10., 40-41.