Társadalmi hierarchia az Edo-korban, avagy nem csak a szamurájoké a világ…!

Az elmúlt hónapokban az új Sógun sorozatnak köszönhetően nemzetközi szinten is ismét megnövekedett az érdeklődés a japán történelem, és azon belül is a japán középkor és kora újkor, így az Edo-kor iránt is. A sógun és szamuráj szavakat világszerte ismerik, ám kevesen vannak, akik azzal is tisztában vannak, hogy az Edo-kor nem kizárólag a szamurájokról és a sógunról szólt. Ebben a cikkben az Edo-kori társadalmi hierarchiába nyújtunk rövid betekintést, megismertetve az olvasókat a szamurájokon kívüli társadalmi rétegekkel is.

Shi–nō–kō–shō?

Az Edo-kor (1600–1868) társadalmát korábban az úgynevezett shi–nō–kō–shō (士農工商) kandzsiösszetétellel írták le, amelynek a jelentése a következő: harcos – paraszt – kézműves – kereskedő. Sokáig úgy vélték, ez a sorrend mutatja be a legmegfelelőbben az Edo-kori hierarchiát, ám a legújabb kutatások már nem tartják adekvátnak a fentieket. A kutatók szerint helyesebb az Edo-kori társadalmat uralkodó, „félig uralkodó” és uralt rétegekre osztani. Az uralkodó rétegbe tartoznak a harcosok, azaz a szamurájok (japán szakkifejezéssel bushik) és a császár körül lévő udvari nemesség, míg a „félig uralkodó” rétegbe a buddhista templomok és sintó szentélyek szerzeteseit, papjait soroljuk. Velük szemben az uralt réteghez tartozott a fenti négyes további három tagja: a parasztok, a kézművesek és a kereskedők, vagyis a falu- és városlakó köznép. Ugyanakkor az Edo-kori társadalomnak mindezeken kívül voltak hierarchián kívüli, valamint átmeneti státuszú tagjai is, akikről hajlamosak lehetünk megfeledkezni.

Sógun, szamuráj, bushi

Az Edo-kori Japán egyfajta föderalisztikus berendezkedéssel bírt: az egyes tartományurak, hűbérurak (pl. daimyók, hatamotók) irányították saját területeiket, törvényeket hoztak és bíráskodtak az ott élő lakosok felett, ugyanakkor fölöttük állt a központi hatalom élén álló személy, a sógun. A sógun és a daimyók, tehát az ország, a tartományok vezetői mind a szamurájság, azaz a bushik rétegébe tartoztak. Gyakori félreértés, hogy a szamurájokra úgy tekintenek, mint állandóan a küzdelmeknek élő harcos férfiakra. A valóságban a bushik egy társadalmi réteget alkottak, amelybe nők és férfiak egyaránt beletartoztak. Valóban fontos volt számukra a harcművészetek gyakorlása, de mivel az Edo-kor egy több mint két és fél évszázadon át tartó békés, háborúmentes időszak volt, a harcművészet mellett az is lényeges volt, hogy a tudományokkal is foglalkozzanak. A konfuciánus erkölcs határozta meg mindennapjaikat, elvárt volt részükről a hűbéruruk iránti hűség és a szüleik iránti gyermeki tisztelet. Ők voltak azok, akiknek engedélyezett volt a kardviselés és a vezetéknév használata. Legtöbbjük rizs formájában folyósított járandóságból élt, melyet eladva tudtak pénzre váltani. A bushik a kereskedést megvetették, ugyanakkor a lenézett kereskedők gyakran jómódúbbak voltak, mint sok elszegényedett szamuráj.

Császár, nemesség, papok

Bár a politikai hatalom a bushik, illetve az ő élükön álló sógun kezében volt, Japán uralkodója formálisan nem ő, hanem a Kiotóban székelő császár volt, évszázadok óta változatlanul. Különösebb hatalommal azonban nem rendelkezett, lényegében a régi jogrendszer szerinti udvari címek adományozásában és az korszaknév (éranév, gengō) módosításában kimerült a jogköre, ráadásul még ezekhez is a sógunátus jóváhagyására volt szükség. Szerepe tehát szinte teljes egészében jelképes volt. Hasonlóképp jelképes szereppel bírt az ókori jogrendszerből megmaradt udvari nemesség is, akik a császár környezetében éltek. A fenti felosztás alapján, formailag ugyan az uralkodó rétegbe sorolhatjuk őket, de befolyásuk nem volt nagy, tulajdonképpen a sógunátus finanszírozta őket.

A „félig uralkodó” rétegbe tartozó buddhista templomokra és sintó szentélyekre ugyan vonatkoztak központi, sógunátusi jogszabályok is, de belső ügyeiket saját hatáskörben, saját szabályaik alapján intézhették. Az Edo-korban jellemző volt a szinkretizmus, a buddhista és sintó vallás összeolvadása, egyes templomok, szentélyek pedig nagy földterületekkel és befolyással bírtak.

Parasztok és városlakók

A társadalom fentebb bemutatott négyes felosztása azért sem pontos, mert a korban az határozta meg egy személy státuszát, hogy milyen anyakönyvi nyilvántartásba, azaz ninbetsuchóba tartozott. Ha valaki tehát egy falu ninbetsujába tartozott, akkor foglalkozhatott ott akár kézművességgel vagy kereskedelemmel, hivatalosan akkor is falusinak, vagyis parasztnak számított. A parasztokat a korban hyakushónak nevezték, és az ő csoportjuk is tovább kategorizálható a földbirtokkal és így adófizetési kötelezettséggel rendelkező honbyakushóra, akik beleszólhattak a falu életébe, és a földdel nem rendelkező, így adót sem fizető, de a döntésekből is kizárt mizunomibyakushóra.

Akik egy adott város ninbetsujába voltak besorolva, azokat városlakónak, vagyis chōninnek nevezték. Közülük kerültek ki nagy számban a kézművesek és kereskedők, de más foglalkozást űzők is éltek a városokban. Ezenfelül számos olyan eset is létezett, amikor a vidéki szegényparasztság tagjai, például nem elsőszülött fiúk a városba mentek szerencsét próbálni, és ott különféle napszámos munkákat végeztek,

Státuszváltás: parasztból szamuráj?

A hierarchia alapvetően nagyon kötött volt az Edo-korban, nehezen lehetett egyik társadalmi rétegből egy másikba átkerülni, de voltak kivételek. Efféle státuszváltás történhetett az úgynevezett szolgálóknál. A szolgálat (japánul hōkō) nem egyenlő a szolgasággal, hanem kvázi az Edo-kori munkavállalás, foglalkoztatás formája volt. Egy bizonyos személy fizetségért cserébe elszegődött egy másik személyhez vagy házhoz, ahol munkákat végzett. A gyakorlatban azonban ezáltal a másik ház ninbetsujába került át, így ha például egy paraszt szegődött el egy szamuráj házhoz, akkor formailag státuszt váltott. Szolgálata idejére megillette például a kardviselés joga, ám ez megszűnt, amint a szolgálat ideje lejárt, s visszatért falujába. Kereskedőhöz vagy iparoshoz is el lehetett szegődni szolgálónak, inasnak, ez esetben általában több évnyi tanulás, gyakorlat után önállósodhatott az illető, saját műhelyt vagy üzletet nyithatott. Így tehát a szolgálat egyfajta szűk rés volt az Edo-kori szigorú hierarchia pajzsán.

Társadalmon kívüliek

A fent említett csoportokon kívül számos más, a hierarchián kívül szorult rétege is volt a kora újkori japán társadalomnak. Ilyenek voltak például az eta („tisztátalanok”) néven ismert személyek, akik például bőrök megmunkálásával, állatok levágásával foglalkoztak, s munkájuk miatt megvetés és kirekesztés tárgyai voltak; de hasonló helyzetben voltak a hininek (szó szerint: „nem ember”) is, akiknek például a kivégzések során a holttestek eltakarítása volt a feladatuk, és akikké büntetés által is lehetett válni. Továbbá, a társadalom fő rétegeitől elkülönült csoportokat alkottak az adott templomhoz vagy szentélyhez nem tartozó hegyi remeték, az ezoterikus csillagászattal, részben jóslással foglalkozó onmyōjik, a vak vándorszerzetesek, a szumóbirkózók, a különféle színészek, az örömnegyedekben hivatalosan üzemelő kurtizánok és az illegális, titkos prostituáltak is.

Ebből a rövid összefoglalásból láthatjuk, hogy ugyan az Edo-kor kapcsán a sógun és a szamuráj a két gyakori hívószavunk, a valóságban a társadalom sokkal színesebb összetételű volt. Az egyes társadalmi csoportokra más és más szabályok vonatkozhattak, mindennapi életvitelük is eltérő volt, valamint különböző nehézségekkel küzdöttek.

A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2024/10. számában jelent meg. Hornos Dániel: Társadalmi hierarchia az Edo-korban, avagy nem csak a szamurájoké a világ…! in Mondo Magazin 2024/10., 42-43.