Észak-koreaiak Japánban
Japán és a kommunista diktatúra, Észak-Korea viszonya sohasem volt felhőtlen. Az elmúlt években is sorra érkeztek a hírek észak-koreai fenyegetésekről, rakétakilövésekről, így az országgal való viszony a japán külpolitika sarkalatos pontját képezi. Ennek tükrében sokak számára meglepő lehet, hogy Japánban számos olyan koreai nemzetiségű lakos él, akik észak-koreai identitásúak, s gyerekeiket az észak-koreai állam által finanszírozott iskolákba járatják. Ebben a cikkben a Japánban élő észak-koreaiak témakörét járjuk körül.
Bevándorlás és kényszerbetelepítés
Ahhoz, hogy megértsük a Japánban élő, észak-koreai identitású japánok helyzetét, egészen a Meiji-korig kell visszamennünk az időben. A XIX. század végén a modernizálódó, iparosodó és egyre inkább népesedő szigetországnak újabb területekre (és egyben nyersanyagokra és felvevőpiacra) volt szüksége, így az 1894-95-ös japán–kínai háborúban protektorátussá tette a Koreai-félszigetet, majd 1910-ben a Japán Birodalomhoz csatolta azt. Ezzel kezdődött meg Korea japán megszállása, mely egészen a második világháború végéig folytatódott. A megszállás időszaka alatt az elszegényedett Koreából sokan menekültek át Japánba a jobb élet reményében, a japán ipari üzemek munkaerőhiányát pedig a japán állam igyekezett koreaiak kényszerbetelepítésével is pótolni. Mind az önkéntes bevándorlók, mind pedig a kényszerbetelepítettek alacsony státuszt foglaltak el a japán társadalomban. A nacionalista japán államszervezet nem tekintette őket teljes jogú polgárnak; habár japán állampolgársággal rendelkeztek, a japánoktól eltérő módon regisztrálták őket. A világháború végére a valamilyen módon Japánba került koreaiak száma meghaladta a kétmillió főt is. Miután a háború Japán számára vereséggel, Korea számára pedig a felszabadulással ért véget, a Japánban élő koreaiak többsége hazatért a félszigetre. Ám sokan voltak, akik különféle okokból inkább Japánban maradtak.
Zainichi koreaiak és szervezeteik
A háború lezárását követően Japánban maradó koreaiak helyzete semmivel sem javult. A többségi társadalom továbbra is másodrendű polgárnak tekintette őket, egy 1952-es törvénymódosítás pedig a japán állampolgárságuktól is megfosztotta őket: innentől kezdve külföldiként kellett regisztráltatniuk magukat. Az összefoglaló néven zainichinek nevezett, Japánban élő koreaiakat kezdetben chōseni (az egységes koreai állam neve) állampolgárként jegyezték be a népességnyilvántartásba. A Koreai-háborút követően azonban megszűnt az egységes koreai állam, és megalakult az egymással rivalizáló Koreai Köztársaság (Dél-Korea; japánul Kankoku) és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (Észak-Korea, japánul Kita-Chōsen). Így később, a Japán és Dél-Korea közti diplomáciai kapcsolatok helyreállását követően a Japánban élő koreaiak már kérelmezhették a dél-koreai állampolgárságot (kankokuseki). Azok viszont, akik inkább Észak-Koreával vállaltak értékközösséget, megmaradtak az eredeti, chōseni állampolgárságuknál.
1946-ban a Dél-Koreához hű zainichik megalapították a később Mindan néven ismertté vált szervezetet (teljes nevén: Japánban élő Dél-koreai Állampolgárok Társasága), 1955-ben pedig az észak-koreaiak is létrehozták a Chōsen Sōrent, koreaiul Csongrjont (teljes nevén: Japánban élő Chōseni Állampolgárok Egyetemes Szövetsége). Ez utóbbi jelenleg is a KNDK de facto japáni nagykövetségének tekinthető.
A Chōsen Sōrent rengeteg pénzzel támogatta (és támogatja jelenleg is) az észak-koreai rezsim, és mivel az 50-es, 60-as években a kommunista diktatúra még jobban teljesített gazdaságilag, mint a félsziget déli részén lévő katonai diktatúra, a Japánban élő koreaiak nagy része is inkább az északi szervezet mellé állt. Sőt, mivel Dél-Korea ekkoriban nem vállalta a Japánban élő honfitársak befogadását, a 60-as, 70-es években körülbelül 90 000 zainichi koreai önként vállalta, hogy „hazaköltözik” Észak-Koreába. Nagy reményekkel indultak útnak az anyaországba, a Japánban maradó családtagok azonban gyakran soha többet nem hallottak ezekről a rokonaikról. Aki vissza akart térni Japánba, arra sok esetben munkatábor várt, és megbélyegezték mint ellenséges országból érkező, megbízhatatlan kémet. De olyan is volt, akinek más sors jutott: így például a Japánból hazaköltöző zainichik volt a jelenlegi északi diktátor, Kim Dzsongun édesanyja is.
Tanórák Japánban, a Nagy Vezér vigyázó tekintete alatt
A Chōsen Sōren tevékenységének talán legvitatottabb pontja az észak-koreai iskolák (japánul chōsen gakkō) üzemeltetése, finanszírozása Japánban. Napjainkban körülbelül 70 észak-koreai iskola üzemel Japán-szerte, s Tokióban egy a Chōsen Sōrenhez köthető egyetem is, a Korea Egyetem (japánból fordítva Chōseni Egyetem). A chōsen gakkōkban koreai nyelven folyik az oktatás, a tanárok és diákok koreai hagyományos ruhákat viselnek, s a tanórákat áthatja az észak-koreai propaganda. Minden tanteremben megtalálható Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréja, és a történelmet is az észak-koreai történelemszemlélet alapján tanítják, így például a diákok tanulhatnak Kim Ir Szen hőstetteiről vagy arról, hogyan győzte le az észak-koreai hadsereg az amerikaiakat (valójában sehogy). Mindezek hatására az itt tanuló diákok többsége nem tartja diktatúrának Észak-Koreát, Kim Dzsongunt jó vezetőnek gondolja, és úgy véli, mindaz, ami az elnyomó diktatúráról a hírekben szerepel, csupán nyugati propaganda. Csak keveseknek adatik meg ugyanakkor a lehetőség, hogy személyesen is ellátogassanak Észak-Koreába, és meggyőződjenek arról, mi igaz abból, amit az iskolában tanultak. A diákok tehát miközben egy modern, szabad, kapitalista országban élnek, egy elnyomó rezsimet tartanak nagyra, ahol lábbal tiporják az emberi szabadságjogokat.
Identitásválság
Napjainkban a Chōsen Sōren tagjainak száma, támogatottsága fokozatosan csökken, ám még mindig jelen van Japánban, ahogyan az észak-koreai iskolák is tovább működhetnek. Manapság is körülbelül tízezer, a koreai kisebbséghez tartozó diák tanul valamelyik chōsen gakkōban. Nehezíti azonban az iskolák működését az, hogy az észak-koreai fenyegetések hatására a japán közvélemény egyre inkább úgy véli, nem szabadna megengedni, hogy ellenséges propagandát oktassanak Japánban. Így a kormányzat igyekszik megvonni a támogatást az észak-koreai iskoláktól. Sok koreai viszont azt mondja, az észak-koreai iskola az egyetlen hely, ahol a gyerekek találkozhatnak a hagyományos koreai kultúrával, megismerkedhetnek történelmükkel. Vannak, akik azt mondják, nem azért adják gyereküket észak-koreai iskolába, mert egyetértenek az északi propagandával; csupán szeretnék, ha a gyerekük megőrizné koreai identitását is. A Japánban élő koreaiakat ugyanis egyrészről még most is hátrányos megkülönböztetés éri nemzetiségük miatt, másrészről viszont a fiatalabb generációk egyre inkább asszimilálódnak a japán társadalomba, és egyre kevéssé érzik magukat koreainak. Valahogy úgy érzik, mintha Korea és Japán között vergődnének, s erre az identitásválságra ad választ számukra az észak-koreai iskola, ahol önmaguk lehetnek. A chōsen gakkōkat és a Korea Egyetemet ugyanakkor a japán állam nem ismeri el hivatalos oktatási intézményként, így az ott végző diákok, hallgatók rendkívül nehéz helyzetben vannak a japán munkaerőpiacon. Már csak azért is, mert ha a tudásuk még megfelelő is volna, a japán cégek nem szívesen alkalmaznak olyan munkavállalót, aki egy ellenséges diktatúra híve. A kör pedig így bezárul: identitásválság után újabb válságban találják magukat. A probléma tehát sokoldalú és szerteágazó, melyre nem lesz könnyű mindenki számára megfelelő megoldást találni.
A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2019/04. számában jelent meg. Hornos Dániel: Észak-koreaiak Japánban, in: Mondo Magazin, 2019/04, p. 42-43.