Karafuto – Egy valaha volt japán tartomány nyomában – Dél-Szahalin a japán fennhatóság idején
A Mondo hasábjain már rengeteg japán régiót, várost bemutattunk, és Japán történelméről is már sok szó esett. Most térben kissé elszakadunk a szó mai értelmében vett japán területektől, és időben is visszautazunk cirka száz évet, hogy felfedezzünk egy valaha létezett japán tartományt: ez nem más, mint Karafuto, azaz a napjainkban Oroszországhoz tartozó Szahalin szigete.
Őslakosok és hódítók
Karafuto, azaz Szahalin szigete az eurázsiai kontinenstől keletre, Hokkaidō szigetétől pedig északra fekszik. A szigeten ősidők fogva különféle nomád népek éltek, így például szahalini ainuk, valamint a nyivh (gilják) és uilta (oroksz) népek. Az itt élő ainuk saját nyelvükön úgy nevezték lakhelyüket mint „a sziget, melyet az istenségek a folyó torkolatához teremtettek”, hisz Szahalin partjával átellenben található az Amur folyó torkolata. A sziget partjainál a történelem során többször megjelentek a japánok és az oroszok is, ám a gyarmatosítás, a nagyhatalmak terjeszkedésének korában, az 1800-as évek közepétől kezdve egyre inkább vitatott lett Hokkaidō (akkori nevén Ezochi), Szahalin és a környező szigetek hovatartozása. 1867-ben a japánok és az oroszok megállapodtak, hogy közös területként kezelik Szahalint, ahol mindkét nép letelepedhet. 1875-ben aztán újabb egyezmény született, miszerint Szahalin az oroszoké, a Chishima-szigetek (Kuril-szigetek) pedig a japánoké lettek.
Szahalin tehát teljes orosz fennhatóság alá került, és ez az időszak egészen a japán-orosz háború lezárásáig, 1905-ig tartott. Ekkor ugyanis a portsmouth-i békeszerződésben úgy határoztak, hogy Szahalin határát az 50. szélességi foknál húzzák meg. A sziget déli része így a Japán Császárságé, míg az északi rész az Orosz Birodalomé lett, ezáltal Japánnak szárazföldi határvonala alakult ki. Dél-Szahalint, azaz Karafutót 1907-ben beillesztették a japán közigazgatási rendszerbe, a helységek japán kandzsis neveket kaptak, és megkezdődött az új terület fejlesztése is.
Karafuto a japán uralom idején
Az imperialista Japán nagyban támaszkodott gyarmataira és az ottani erőforrásokra, így Karafutóra is. A szigeten a mezőgazdaság és a halászat mellett a papírgyártás, az ipar és a bányászat lett meghatározó, és az új munkalehetőségek hatására megindult a szigetre történő betelepülés is Japán minden tájáról. Emellett a japán uralom alatt álló Koreából is érkeztek munkások: volt, aki szabad akaratából jött, és volt, akit kényszerítettek. Így a népesség a japán uralom idején az eredeti tizenötszörösére nőtt. Karafutón két nagy japán várost kell kiemelnünk, ezek egyike a déli kikötőváros, Ōdomari (mai nevén Korszakov), valamint a tartomány székhelye, Toyohara (mai nevén Juzsno-Szahalinszk). Kiépültek a településeket, kikötőket és egyéb fontos csomópontokat összekötő vasútvonalak, s Hokkaidō legészakibb városából, Wakkanaiból komp szállította az utasokat Ōdomariba (az utazás 8 órát vett igénybe). Japán nyelvű rádióadást is sugároztak, japán újságok is megjelentek a szigeten. Japán főszigetein is igyekeztek népszerűsíteni Karafutót, így például karafutói utazásra invitáló hirdetések is megjelentek ekkortájt. A szigetet felkereste a koronaherceg, a későbbi Shōwa császár, valamint a népszerű regényíró, Miyazawa Kenji is.
Az 50. szélességi foknál lévő államhatárra határőrséget állítottak, s olyan határköveket helyeztek el, melynek egyik oldalán kandzsival a Nagy Japán Birodalom felirat, másik oldalán cirill betűkkel az Orosz Birodalom felirat szerepelt. Az 1940-es években, a japán uralom végnapjaiban egyre szigorúbban őrizték a határt: miután egy ismert színésznő, Okada Yoshiko egy forgatókönyvíróval együtt a Szovjetunióba szökött, rendeletbe adták, hogy illetéktelenek meg sem közelíthetik az államhatárt.
Szahalin a második világháború alatt és azután
Japán az 1940-es években fokozatosan növelte katonai jelenlétét Karafutón, a második világháború utolsó évében pedig heves harcok bontakoztak ki a szovjetek és a japánok között a sziget területén. 1945. augusztus 9-én a Szovjetunió a Japánnal kötött megnemtámadási szerződést megszegve offenzívát indított Japán ellen. A Vörös Hadsereg gyorsan haladt előre: két hét alatt, augusztus 25-éig Karafuto egész területét meghódították. A szovjet támadás idején történt a később sok művet, filmet (lásd keretes írásunkat) megihlető maokai postai incidens is. A Maoka településen lévő postahivatalban fiatal, tizenéves lányok teljesítettek szolgálatot mint telefonkezelők. A háború végnapjaiban Japán megkezdte a civil lakosság (elsőként az idősek, nők, gyerekek) kimenekítését a szigetről, a telefonkezelők viszont úgy döntöttek, maradnak a végsőkig. Amikor a szovjetek már a várost ostromolták, tizenkét telefonista lány közül tízen ciánkálit vagy morfiumot vettek be, s így vetettek véget életüknek. A hátramaradó két lány is hasonlóképp tett volna, ám egy másik postai alkalmazott megmentette őket, így az ő elbeszéléseikből ismerhetjük a tragikus történetet. A mártírhalált halt lányoknak Wakkanai városában emlékművet emeltek; egy másik emlékmű, a „jég és hó kapuja” pedig a Karafutón elhunyt összes japán állampolgárt gyászolja.
Miután a Vörös Hadsereg elfoglalta egész Szahalint, megkezdődött a japán állampolgárok repatriálása. Itt kell szót ejtenünk a dél-szahalini őslakosokról: a nomád népekhez tartozó személyek a japán uralom alatt japán állampolgárságot kaptak, emiatt a szovjet megszállást követően sokukat japánnak tekintették, és Hokkaidóra vagy Japán más részeire telepítették őket. A Szahalinon dolgozó koreaiak közül mindazonáltal több tízezren a Szovjetunióban maradtak.
Szahalin tehát a második világháború vége óta orosz fennhatóság alatt áll, ahogyan a Kuril-szigetek is. Ez utóbbiak közül négyet Japán „északi területeknek” nevez, és visszakövetel Oroszországtól; a területvita miatt mind a mai napig nem zárta le békekötés a lassan nyolcvan éve zajlott háborút. Karafuto, azaz Szahalin esetében kissé más a helyzet: ugyan ezen sziget hovatartozása sincs teljes mértékben tisztázva, Japán állami szinten nem hangoztatja proaktívan, hogy igényt tartana rá.
Manapság Szahalin Oroszország egyik kevésbé fejlett részének számít, így például a székhely, Juzsno-Szahalinszk arról hírhedt, hogy itt a legmagasabb a fiatalkorú bűnözés aránya az országban. A szovjet érában épült tömbházak és más épületek mellett a japán uralom nyomai is látszanak a szahalini városokban: így például a régi toyoharai megyeháza múzeumként funkcionál, de megmaradt sintó szentély is, s a mai szahalini vasútvonalak is a japán uralom emlékét őrzik. Napjainkban a sziget az ún. „Szahalin-projekt” kapcsán lehet ismert: olaj és földgáz bányászatát, lelőhelyek feltárását kezdték meg itt. A japán-orosz kapcsolatok terén pedig előremutató dolog lehet az, hogy az utóbbi években nyáron ismét kompjárat indult Wakkanai és Korszakov között; a wakkanai helyi iskola növendékei pedig felkeresték Szahalint, hogy bejárják azokat a helyeket, ahol nagyszüleik nemzedékéből sokan életük jelentős részét töltötték.
Filmek, animék Karafutóról
Az egykori japán tartomány a populáris kultúrában is sok művet megihletett. A témáról szóló legismertebb mű egy 1974-es film, a Hyōsetsu no mon – Karafuto 1945 Natsu, mely a háború végnapjait, a karafutói japán-szovjet harcokat mutatja be. 2008-ban a Nihon TV mutatott be Kiri no hi címmel egy tévéfilmet, mely a maokai telefonisták tragikus történetét dolgozza fel. Hasonlóképp a háború végnapjaiban, Karafutón játszódik a Sensō ga owatta natsu ni című 1990-es egészestés animefilm is. Ki kell emelnünk a Golden Kamuy című mangát/animét is (Mondo 2020/06), melyben a történet egy része (az anime 3. évada) Karafuto szigetén (a déli és az északi területeken egyaránt) játszódik, s melyből alaposan megismerhetjük az 1900-as évek eleji Szahalint, a nomád népek kultúráját, a sziget flóráját és faunáját.
A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2021/12 számában jelent meg. Hornos Dániel: Karafuto – Egy valaha volt japán tartomány nyomában – Dél-Szahalin a japán fennhatóság idején in Mondo Magazin 2021/12, p. 44-45.
