Japán telepesek Mandzsúriában és a Kínában maradt japán árvák története

Akit foglalkoztat a modern kori japán történelem, az nagy valószínűséggel tisztában van azzal a ténnyel, hogy Japán, mely manapság egy pacifista állam, a II. világháború végéig imperialista, gyarmatosító politikát folytatott. A XX. század első felében a mai Kína részét képező Mandzsúriát is meghódította a szigetország, s számos japán telepes érkezett ezekre a területekre. Ám a vesztes világháborút követően ezek a japán telepesek menekülésre kényszerültek, s sokuk gyermekei Kínában ragadtak, akiknek későbbi életük során számos nehézséggel kellett megküzdeniük. A Daichi no ko című dorama bemutatása kapcsán (ld. 34-35. oldal) ebben a cikkben részletesen foglalkozunk a sorozat témájául is szolgáló történelmi eseményekkel.

Japán gyarmatosítás Mandzsúriában

Japán az orosz-japán háborút (1904-1905) követően kezdett először kísérleti jelleggel telepeseket küldeni Mandzsúriába, ez a projekt pedig 1931 után, Mandzsúria megszállása és a Mandzsukuó nevű bábállam létrehozása után teljesedett ki. Plakátokon, propagandakiadványokban hirdették a lehetőséget: „Települj át Mandzsúriába, vegyél részt Mandzsúria fejlesztésében!”. Főként mezőgazdasági munkákra kerestek jelentkezőket, s a japán állami program sikerrel is járt: több mint egymillió japán került telepesként a megszállt területekre, nemcsak Mandzsúriába, de pl. Belső-Mongóliába is. De miért is volt sikere ennek az áttelepülési programnak? Nos, a nagy gazdasági világválságot követő évtizedekben járunk, amikor Japánban is sokan voltak kilátástalan helyzetben; főleg vidéken voltak olyan tömegek, akik egyfajta mentőövet láttak abban, hogy Mandzsúriában új életet kezdhetnek. Az ily módon a kontinensre érkező japánok csoportjait kaitakudannak, vagyis „fejlesztési csoportoknak” nevezték, és egy-egy tömbben, faluban vagy városban telepítették le őket.

Menekülés a szovjetek elől

A telepesek élete azonban a második világháború végén, 1945. augusztus 9-én egyik napról a másikra megváltozott. Egy nappal korábban ugyanis a Szovjetunió felbontotta a Japánnal kötött megnemtámadási szerződést, és 9-én seregeivel benyomult Mandzsukuóba. A japán telepesek menekülni kényszerültek a támadó szovjet seregek elől, ugyanakkor a japán seregek előnyt élveztek a köznéppel szemben, így a legtöbb vonat, teherautó a hadseregé lett. A nép körében pletykák terjengtek arról, melyik városba kell eljutniuk, hol tudnának vonatra szállni, hogyan lehetne leghamarabb eljutni egy olyan helyre, egy olyan kikötőbe, ahonnan átjuthatnak Japánba. Így sok telepes – egyéb jármű hiányában – gyalog indult a hosszú és keserves, igen gyakran pedig konkrét cél nélküli útnak. A kimerítő gyaloglás, az élelmiszerhiány és a betegségek miatt sokan odavesztek az úton. Voltak olyanok is, akik úgynevezett japángyűjtő-táborokba kerültek, ahol embertelen körülmények között vártak arra, hogy valamilyen módon repatriálják őket. Mivel többé már nem volt japán fennhatóság alatt a terület, értelemszerűen a helyi lakossággal való összetűzések sem voltak ritkák. A megpróbáltatások, a hosszú menetelés miatt sokan elszakadtak családtagjaiktól, barátaiktól; és persze rengetegen voltak azok is, akik elvesztették szeretteiket. Közöttük sok kisgyermek is volt, akik végül árvaként idegen földön, Kínában rekedtek.

Kínában maradt árvák

A Kínában árván maradt japán kisgyerekeket kínai családok fogadták be: a vidéki parasztfalvakban mint plusz munkaerőre tekintettek rájuk. Az élet a nevelőcsaládoknál különféle lehetett: volt, hogy szinte szolgasorban tartották a japán árvákat, s lenézték, kiközösítették őket; de voltak olyan családok is, akik úgy bántak a japán gyerekekkel, mint sajátjaikkal. A Kínában ragadt japán árvák sorsában közös vonás, hogy kínainak nevelték őket, hiszen a japán-kínai viszony ellenséges volt, így arról nem lehetett szó, hogy saját japán identitásukat megtarthassák. Így például a legkisebb gyermekeknek nem volt lehetőségük arra, hogy a japán nyelvet elsajátítsák, anyanyelvük a kínai lett. Ezeknek a Kínában felnövő gyerekeknek a sorsa is különböző lehetett: volt, aki nem tudott beilleszkedni a kínai társadalomba, de volt olyan is köztük, aki sikeres lett, és szép karriert futott be Kínában.

Hazatérés Japánba

A második világháború lezárását követően egészen 1972-ig nem volt diplomáciai kapcsolat Japán és Kína között, így arra sem volt lehetőség, hogy a Kínában rekedt árvák felvehessék a kapcsolatot Japánban élő rokonaikkal. A japán-kínai kapcsolatok rendeződése és a kínai kulturális forradalom lecsengése azonban utat nyitott a családegyesítő, rokonkereső projektek előtt. 1981-ben 47, a világháború idején Kínában rekedt japán árva érkezett Japánba, hogy vér szerinti családját megkeresse. Ezt később még harminc hasonló alkalom követte, több mint kétezren érkeztek a szigetországba családtagjaik után kutatva. Míg a japán árvák egy része végül Kínában maradt, s kínai állampolgárként élte tovább életét, voltak olyanok is, akik úgy döntöttek, élnek a politikai helyzet változása adta lehetőséggel, és áttelepülnek az anyaországba.

Beilleszkedés a japán társadalomba

A Japánba visszatérő árváknak azonban gyakran nehézséget jelentett beilleszkedni egy, a számukra megszokottól nagyban eltérő társadalomba. Kínainak nevelték őket egy szocialista rendszerben, és sokan csak alig beszélték a japán nyelvet. Nem volt olyan képzettségük, amellyel felvehették volna a versenyt a Japánban felnőtt kortársaikkal, így sokuknak a mindennapi megélhetés is gondot jelentett, és szociális segélyekre szorultak. Egyfajta identitásválság is jellemezte őket: bizonytalanok voltak abban, pontosan hová is tartoznak. Hiszen Kínában sokukat kiközösítették japán mivoltuk miatt, miközben talán japánul sem tudtak, és Japánban sem jártak (sok kisgyermek már Mandzsúriában született); Japánban pedig azért érték sérelmek őket, mert Kínából érkeztek, és mert nem beszélték folyékonyan a japán nyelvet. Ezek a problémák alapozták meg a többségi társadalomtól való elszigeteltségüket. Az elszenvedett nehézségek és a japán államtól kapott nem elégséges támogatásra hivatkozva a 2000-es években Japánba települt árvák egy csoportja beperelte a japán államot, kártérítést követelve. A pert megnyerték, s ezt követően a japán kormányzat igyekezett rendezni a részükre folyósított támogatások, segélyek helyzetét. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy voltak visszaélések is az árvák státuszát kihasználva: nem egy esetet jelentettek, amikor kínaiak japán árváknak adták ki magukat, hogy segélyeket vegyenek fel a japán államtól. Kínában olyan közvetítők is megjelentek, akik díjazás ellenében hamis papírokat intéztek olyanoknak, akik magukat japán árvának kiadva, a jobb élet reményében kívántak Japánba települni.

Kínai sárkányok maffiája

Nemcsak a háború idején Kínában maradt japánokat érték nehézségek, hanem az ő leszármazottjaik is magukon viselték szüleik, nagyszüleik sorsának terheit. Így például Kínában nem volt ritka az, hogy kortársaik kigúnyolták, kiközösítették azokat a gyerekeket, akiknek egyik szülője kínai, másik szülője pedig kínaiként felnőtt japán árva volt. Sok ilyen történetet lehet hallani azon személyektől is, akik végül a Japánban működő Dragon (vagy más néven Chinese Dragon) maffiacsoport tagjaivá váltak. Ez a maffiacsoport arról hírhedt, hogy a Kínában ragadt japán árvák második-harmadik generációjából áll, s többek között Japánban kínaiak által működtetett üzletektől követelnek védelmi pénzeket, drogkereskedelemmel és egyéb erőszakos bűncselekmények elkövetésével foglalkoznak. Mivel japán állampolgárságuk vagy állandó letelepedési engedélyük is van, nem lehet kitoloncolni őket, s a Japánban élő kínaiak sem merik jelenteni az általuk elkövetett atrocitásokat. A múlt század tragikus történelmi eseményei tehát még a jelenkorunkra is nagy hatást gyakorolnak.

A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2022/04. számában jelent meg. Hornos Dániel: Japán telepesek Mandzsúriában és a Kínában maradt japán árvák története in Mondo Magazin 2022/04, p. 44-45.