Japán bevándorlók az USA-ban a II. világháború idején

Az Egyesült Államok és Japán összecsapása a II. világháborúban sok szenvedést okozott mindkét nép számára. A csendes-óceáni hadszíntéren zajló harcokról és a Hiroshimára és Nagasakira ledobott atombombákról gyakran olvashatunk, hallhatunk történelmi témájú könyvekben, filmekben. De milyen volt az USA-ban élő japán bevándorlók helyzete akkoriban? Erről talán ritkábban hallani – így cikkünkben ezúttal az ő sorsukat, megpróbáltatásaikat vesszük górcső alá.

Japán kivándorlás

Japán történetében már a XVI. században megfigyelhető volt a kivándorlás, amikor is a szigetország lakói főként délkelet-ázsiai területeket vettek célba: a mai Thaiföld, Vietnam és a Fülöp-szigetek területén létesítettek japán településeket. Az 1600-as évekbe lépbe, az Edo-kor beköszöntével azonban ez a tendencia megszakadt: a sógunátus 1636-ban kiadta az ország elzárkózását (sakoku) meghirdető rendeletét, és ezzel a japán kivándorlás jelensége is több mint kétszáz évre megszűnt.

A XIX. század végén Japán megnyílt a világ előtt, így a migráció is újraindulhatott. 1868-ban körülbelül százötven japán állampolgár indult útnak Hawaiira, hogy ott mezőgazdasági munkásként cukornádültetvényeken dolgozzon. Hawaii után Guamon, Fidzsin, Ausztráliában, Mexikóban is megjelentek a japánok, s ismét gyökeret vertek Délkelet-Ázsiában is. A XX. században aztán a kivándorlás egyik fő célpontja az Egyesült Államok nyugati partvidéke lett, ahol az egyre terebélyesedő japán közösség általában saját városrészekbe tömörült (nihonmachi). Az alacsony bérért dolgozó, szorgalmas japán bevándorlókra a többségi társadalom és a fehér, európai bevándorlók egy idő után gyanakvással kezdtek tekinteni: ennek részben rasszista indítéka volt – a korban többek között a II. Vilmos német császár által is hangoztatott „sárga veszedelem” elgondolás hatása –, részben pedig a munkájuk elvesztésével való félelemmel magyarázható a jelenség. Mozgalmak indultak a japánok ellen, így például 1905-ben San Franciscóban megalakult a The Japanese and Korean Exclusion League nevű szervezet. Egyes helyeken nem engedélyezték, hogy japán származású gyerekek az állami fenntartású iskolákba járjanak, Kaliforniában pedig megtiltották, hogy első generációs japán bevándorlók földeket birtokoljanak. Ezek az intézkedések értelemszerűen fokozták Japánban az USA-ellenes hangulatot. Végül 1924-ben az Egyesült Államok megtiltotta újabb japánok betelepülését az országba – innentől Brazília lett a japán kivándorlás fő célpontja (ám itt is voltak konfliktusok; ezt dolgozza fel a Mocskos szívek c. brazil-japán film, ld. Mondo 2012/05).

Internálótáborok

1941. december 7-én Japán meglepetésszerű támadást indított az amerikai Pearl Harbor ellen, s ezzel megnyílt a II. világháborúban a csendes-óceáni hadszíntér. A japán támadást követően az USA-ban biztonsági kockázatként kezdtek tekinteni az addig is gyanakodva szemlélt japán bevándorlókra és leszármazottjaikra, a már amerikai állampolgársággal bíró második (nisei) és harmadik generációs (sansei) japánokra is. Az amerikai közvélemény többsége eleinte még a japán-amerikaiak mellett állt, de a háborús hisztéria, a sajtóhírek és a rasszista előítéletek hatására fokozatosan elpártoltak mellőlük.

1942. február 19-én Roosevelt elnök kiadta a 9066-os számú rendeletét, melyben parancsba adta a nyugati parton élő japán származásúak összegyűjtését: több mint 120 ezer embert zártak internálótáborokba, akiknek kétharmada nisei vagy sansei, tehát USA-állampolgár volt. A közvélemény többsége ekkor már támogatta ezt az intézkedést. A barakkszerű építményekből álló koncentrációs táborokat, ahol fegyveres őrök felügyelete mellett, zsúfoltságban éltek a japán-amerikaiak, távoli, eldugott helyeken építették fel gyors tempóban. A leghírhedtebb ilyen intézmény a Mojave-sivatag és a Death Valley környezetében lévő Manzanar tábor volt, ahol körülbelül 10 000 főt tartottak fogva.

A táborokban élők között az amerikai hatóságok 1943-ban egy kérdőívet osztottak szét, mely segítségével a japán-amerikaiak államhoz való hűségét próbálták felmérni. A kérdések közül az a kettő volt a legvitatottabb, melyben azt kérdezték az internáltaktól, hogy szándékukban áll-e az amerikai haderőben harcolni, ha úgy parancsolják nekik; illetve hűséget fogadnak-e az Egyesült Államoknak, megtagadva a japán császárnak való engedelmességet. Akik ezekre a kérdésekre két nemmel feleltek, azokat különösen veszélyesnek ítélték meg az állambiztonságra nézve; a két igennel válaszolók közül pedig sokakat besoroztak a seregbe. Egy ilyen, kizárólag második generációs japán-amerikaiakból álló egység volt a 442. ezredharccsoport, melyet az európai hadszíntérre küldtek harcolni.

A világháború után

A csendes-óceáni háború a két atombomba ledobását követően Japán kapitulációjával ért véget. A szigetország a háborút elvesztette, s amerikai megszállás alá került. Az amerikai győzelmet követően az USA-ban úgy ítélték meg, nincs már szükség a koncentrációs táborokra, így sorban felszámolták őket, 1945 novemberében a Manzanart is: a fogvatartott amerikai japánok végre hazatérhettek. Ami a niseieket illeti, nekik fontos feladat jutott az 1946-os tokiói perben: a háborús bűnökkel vádolt japánok perében a tolmácsok munkáját második generációs japán-amerikaiak felügyelték.

1952-ben az USA-ban új bevándorlási törvény lépett hatályba, melynek rendelkezései nyomán már az első generációs japán bevándorlók is megszerezhették az amerikai állampolgárságot, s négy év múlva Kalifornia is eltörölte a földvásárlás tilalmát tartalmazó jogszabályt. 1959-ben újabb mérföldkő következett: megválasztották az első japán származású amerikai képviselőt, Daniel Inoyuét, aki Hawaiion született bevándorló japán családba (apja gyerekkorában került Hawaiira, míg anyja már ott született, így Daniel félig második, félig harmadik generációs japán-amerikainak számított).

Újabb évtizedeknek kellett azonban eltelniük addig, hogy felülvizsgálják a vitatott koncentrációs táborok ügyét, s feltárják a visszaéléseket. Az 1970-es években, Jimmy Carter elnöksége idején indult vizsgálat a háború idején történtek jogosságának megállapítására. A vizsgálat azzal az eredménnyel zárult, hogy megállapította: a japán származású amerikaiak csoportos kitelepítése és táborba zárása alapvetően rasszista indíttatású és indokolatlan volt. Végül 1988-ban, Reagan elnök idejében az Egyesült Államok hivatalosan is bocsánatot kért a háború idején történt kitelepítésekért, s az akkor még élő internáltak kártérítésben részesültek.

Két anyaország

A II. világháború idején az Egyesült Államokban élő japánok, illetve japán-amerikaiak helyzetét, dilemmáit és megpróbáltatásait dolgozza fel Yamasaki Toyoko Futatsu no sokoku (Két anyaország) című, monumentális családregénye, illetve az abból készült kétestés dorama speciál is, mely Pearl Harbortól egészen a tokiói perig mutatja be az eseményeket. Yamasaki több száz érintett személyt interjúvolt meg, és öt éven keresztül írta művét, mely végül három kötetben jelent meg, s az írónő három nagy háborús regénye egyikének tekinthető (ezek közé tartozik a korábban a doramarovatban bemutatott Daichi no ko című sorozat alapjául szolgáló regény is; ld. Mondo 2022/04). Főhősünk, Amō Kenji (Oguri Shun) második generációs japán-amerikai, aki Japánban végezte az egyetemet, s most Los Angelesben egy japán nyelvű újságnál dolgozik riporterként. A háború kitörésekor családjával együtt internálják Manzanarba, ahol a hűségteszt megosztja a családot. Testvére ekkor épp Japánban tanul, ahol besorozzák a hadseregbe; Kenji pedig az amerikai seregben találja magát. Egymás ellen fog harcolni a két fivér? A Futatsu no sokoku izgalmas, fordulatos regény/dorama, mely elgondolkodtatja az olvasót/nézőt a bevándorlók kettős identitásának problémaköréről.

ADATLAP
Futatsu no sokoku
(dorama speciál)
Év: 2019
Főszerepben: Oguri Shun, Tabe Mikako, Naka Riisa
Hossza: 2 × kb. 140 perc
Gyártó csatorna: TV Tōkyō