Uralkodóváltás Japánban – A császár lemondása, és ami mögötte van
Japán jelenlegi császára egy évvel ezelőtt, 2016. augusztus 8-án videoüzenetet intézett a nép felé. A felvételen japános módon egyszer sem mondta ki konkrétan a „lemondás” szót, mégis mindenki számára egyértelmű volt: az uralkodó, idős korára való tekintettel, azt szeretné, ha átadhatná a trónt örökösének.
Alkotmányos aggályok, bonyolult eljárás
A császár kívánsága váratlanul érte a japán népet és a japán kormányt egyaránt. Más uralkodócsaládokban, gondoljunk csak akár a dán, akár a belga királyi házra, nem szokatlan, hogy a regnáló uralkodó még életében lemond, s címét az örökösére hagyja. A modern Japánban azonban erre még nem volt példa. Olyannyira nem, hogy a jelenleg hatályos törvények szót sem ejtenek a császár lemondásáról. Az alkotmányban csupán annyi szerepel, hogy a császári cím örökletes, az öröklődés szabályai pedig az országgyűlés által elfogadott császári udvari törvényben vannak lefektetve. Ám ebben a törvényben is csak annyi áll: „A császár halála esetén örököse azonnal megszerzi a császári címet.” Lemondásról szó sincs.
A japán kormány számára fejtörést okozott az előállt helyzet. A konzervatív Abe-kormány nem szerette volna, ha a jövőben lehetőség nyílik arra, hogy a császárok kényük-kedvük szerint lemondhassanak, vagy akár politikai célból lemondathassák őket. A japán közvélemény többsége viszont a császár mellett állt ki: egy felmérés szerint a japán lakosság 85%-a úgy vélte, tiszteletben kell tartani az uralkodó kívánságát, és engedni kell neki, hogy hátralévő életét nyugalomban tölthesse. Így hát a kormány felállított egy szakértőkből, jogászokból álló stábot, melynek feladata az volt, hogy megvizsgálja, hogyan lehetne megoldani a császár lemondását úgy, hogy mindenki jól járjon.
A lemondás ügye azonban számos problémát vetett fel. Először is felmerült az alkotmányellenesség vádja. A japán alkotmány ugyanis világosan kimondja, hogy a császár az állam és a japán nép egységének szimbóluma, a politikába pedig beleszólása nem lehet. (Tehát uralkodik, de nem kormányoz.) Ha viszont a császár kifejezi, hogy le szeretne mondani, s ezzel kötelezettséget ró a kormány számára egy törvény megalkotására vagy módosítására, akkor közvetett módon ugyan, de beleszólt a politikába – ez pedig az alkotmány megsértése. Gondot jelent továbbá az új uralkodó beiktatásához szükséges rituálék, szertartások megszervezése is. Nemcsak világi, de vallási rítusokról is beszélhetünk, hisz a japán császár a sintó vallás feje is. Ezenkívül az adminisztrációban, a közigazgatásban is megfelelő előkészítésre van szükség, hiszen új uralkodó trónra lépésekor Japánban megváltozik a korszaknév. A korszaknév (japánul gengō) egyfajta sajátos időszámítás, melyben az éveket a trónon lévő uralkodó trónra lépésétől számolják: így idén Heisei 29. évét írjuk. A Meiji-restauráció előtt egy császár uralkodása idején többször is változhatott a korszaknév; nem volt ritka, hogy egy nagyobb természeti katasztrófa, járvány esetén megváltoztatták a korszaknevet, hogy ezzel elűzzék a balszerencsét. A Meiji-korban azonban elfogadták az „egy császár – egy korszak” elvet, így a korszaknév csak uralkodóváltáskor változik. (A korszaknév a császár posztumusz neve is egyben, így a japánok és a japanológusok az előző császárt nem Hirohitónak, hanem Shōwa császárnak nevezik.) Az adminisztrációban, hivatalokban még ma is gyakran találkozunk olyan űrlapokkal, melyeken nem a nyugati, hanem a japán időszámítás szerint szerepel az évszám, ezért alapos előkészítésre van szükség ahhoz, hogy a lakosságra a legkevésbé legyen hatással a változás.
Az elfogadott törvény – tennōból jōkō
2017 áprilisában a szakértői csoport benyújtotta jelentését a kormánynak, majd májusban bejelentették, hogy elkészült a császár lemondását lehetővé tévő törvényjavaslat. Ezt a kormány terjesztette a parlament elé, az országgyűlés elfogadta, 2017 júniusában pedig ki is hirdették.
A kihirdetett törvény hivatalos elnevezése „a császár lemondásáról szóló császári udvari különleges törvény”. A jogszabály alapján a császár a törvény hatályba lépésének napján lemond császári címéről, örököse pedig azonnal helyébe lép. A császár, japánul a tennō címe ezután jōkō, azaz lemondott császár (l. a keretes írást), a császárné (kōgō) elnevezése pedig jōkōgō lesz. A jōkōt továbbra is megilleti az „őfelsége” (heika) tiszteleti utótag, és halálukkor a lemondott császári párt ugyanaz a temetkezési szertartás fogja megilleti, mint az éppen regnáló császárt. Fontos megjegyezni, hogy ez a törvény egyszeri hatályú, tehát a későbbi császárok nem fognak tudni erre a törvényre hivatkozva lemondani.
A koronaherceg, azaz a kōtaishi (Naruhito herceg) trónra lépését követően, mivel a koronahercegnek nincs fiúgyermeke, az örökösödési rendben öccse, Akishino herceg fogja követni őt. Ám a kōtaishi cím csak a tennō elsőszülött fiát vagy unokáját illeti meg, így Akishino címe nem kōtaishi, hanem kōshi („császári örökös”) lesz. A császár születésnapja ünnepnap Japánban – a törvény szerint ezentúl december 23-a helyett február 23-a lesz a nemzeti ünnep. A törvény hatályba lépésének, azaz a császári cím átadásának napjával kapcsolatban úgy rendelkeztek, hogy a törvény kihirdetését követő három éven belüli időpontra fogják kitűzni azt.
Hogy pontosan mikor fog megtörténni az uralkodóváltás, még nem dőlt el, de a korszaknév-váltás miatti zavarok elkerülése érdekében minden jel arra mutat, hogy a kormány a 2018-as év végére fogja időzíteni a szükséges szertartásokat. Így hát Heisei 30. évének utolsó napját követően, 2019. január elsején új korszak köszönthet majd be Japánban.
Visszavonult császárok a japán történelemben
A modern Japánban ugyan még nem volt arra példa, hogy egy császár lemondjon, ám a középkorban ez megszokott dolog volt: a császár lemondott, és visszavonult császárként, azaz jōkōként továbbra is a kezében tartotta a hatalmat. Ezt a jelenséget a visszavonult császárok másik elnevezése (in) alapján inseinek, azaz in-politikának nevezzük. Az egyik leghíresebb jōkō Shirakawa császár volt. Shirakawa 1086-ban átadta a trónját a fiatal Horikawa császárnak, ő pedig visszavonult uralkodóként a markában tartotta a valódi hatalmat. A középkor folyamán aztán voltak olyan jōkōk is, akik harcot indítottak a regnáló császár ellen, s olyanok is, akik lemondásuk után életüket a buddhizmusnak szentelték; őket hōkōknak nevezzük. (De a két dolog nem feltétlenül zárja ki egymást: az előbb említett Shirakawa császár a jōkō-lét után a „hōkōságot” is kipróbálta.) A történelemben napjainkig Kōkaku tennō volt az utolsó császár, aki lemondott, majd jōkō lett. Ő 1771-től uralkodott, majd 1817-ben mondott le, a jelenlegi császár tehát több mint 200 év után léphet újra erre az útra.
Kiotó: térjen vissza az ezeréves fővárosba a jōkō!
Amint napvilágra került a császár lemondását lehetővé tévő törvény, Kiotó városában a polgármester támogatásával kampány és aláírásgyűjtés indult abból a célból, hogy a lemondott császárt Kiotóba csábítsák. Kiotó városa 794-től 1868-ig szolgált a császár székhelyeként, de az Edo-korban a császári palotán (kinri) kívül a visszavonult császár palotája (sentō gosho) is itt volt megtalálható. A kiotóiak most több mint tízezer aláírást gyűjtöttek össze az ügyben, melyeket be is nyújtottak a kormánynak. Eközben az interneten sokan bírálják a kiotóiakat a kampány miatt, mondván: a kiotóiak nem ismerik el, hogy Japán fővárosa már nem Kiotó, hanem Tokió. Mindeközben pedig Nara, a Kiotó előtti idők császári székhelye is bejelentkezett: ők is szívesen fogadnák a visszavonult császárt. Vajon végül hol fog lakni a leendő Heisei jōkō?
A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2017/04. számában jelent meg. Ha hivatkozni szeretnél rá, az alábbi módon tedd:
Hornos Dániel: Uralkodóváltás Japánban – A császár lemondása, és ami mögötte van, in: Mondo Magazin, 2017/04, p. 40-41.