Járvány és diszkrimináció – határokon kívül rekedt külföldiek, avagy a koronavírus, a japán kormány és a külföldi lakosok története
Nem mondunk újat azzal, hogy manapság mindenhol vezető hír a koronavírus. A Mondo előző számaiban már beszámoltunk a pandémia Japánt érintő néhány aspektusáról, ebben a cikkben pedig egy komolyabb témát veszünk górcső alá a járvány kapcsán. Egyrészről szót ejtünk a Japánban is megerősödött, külföldiekkel szembeni diszkriminációról, másrészről pedig bemutatjuk azoknak a külföldi lakosoknak a helyzetét, akik egy rendelet miatt Japánon kívül rekedtek, és hónapok óta családjuktól, munkájuktól elszakítva kénytelenek tölteni mindennapjait.
„Sorry, Japanese only”
Japánban január 16-án észlelték az első koronavírus-fertőzést egy Kínából hazatérő, Japánban élő kínai férfinél, majd februárban növekedni kezdett az igazolt pozitív esetek száma, melyben közrejátszott a Diamond Princess nevű luxushajó esete, amit a külföldi médiában is alaposan feldolgoztak. A fertőzés megjelenését követő legelső szakaszban úgy tűnt, a japán kormány kommunikációja arra irányul, hogy meggyőzze a nemzetközi közvéleményt arról: Japán kézben tartja a dolgot, az igazolt fertőzések mind behurcolt esetek, az olimpia megrendezését nem veszélyezteti semmi. Végül március 24-én meghozták a döntést az olimpia elhalasztásáról, majd ezt követően hirtelen a tesztek és a pozitív esetek száma is növekedésnek indult.
A kezdeti kommunikáció a társadalom bizonyos rétegeiben idegenellenességet váltott ki, és Európához hasonlóan Japánban is megnövekedett a kínaiakkal szemben mutatott diszkrimináció. Volt olyan étkezde, amely Twitteren számolt be arról, a bejárathoz „Japanese only” feliratot függesztettek ki. A tulajdonos úgy érvelt: meg kell védenie a vendégeit, a munkavállalóit és a családját. Amit a kommentelőktől kapott, azt viszont nem tette zsebre, hisz felvilágosították: a vírus nem állampolgárság alapján válogat, a japánok is terjeszthetik a kórt.
„This is a pen!”
A vírus európai terjedésével egy időben, márciustól Japán korlátozni kezdte a beutazást: először Irán és Olaszország bizonyos megyéiből, tartományaiból, majd egyre több országból tiltották meg a Japánba utazást. Április 3-án már 73 ország szerepelt a tiltólistán, júliusra pedig ez a szám elérte a 146-ot, ami a gyakorlatban teljes tilalmat jelent. Ez minden, japántól eltérő állampolgárságú személyt érint, így például azokat sem engedték be az országba, akiknek már vízumuk volt: ezek érvényességét bizonytalan időre felfüggesztették.
Miközben a japán sajtó arról értekezett, hogy az országba beutazó külföldiek száma 99,9%-kal csökkent, ez pedig negatív hatással van az idegenforgalomra, illetve a tovagyűrűző hatás miatt az egész japán gazdaságra, a közbeszédben nem volt ritka a külföldiek hibáztatása sem. Így például Asō Tarō miniszterelnök-helyettes a parlamentben úgy nyilatkozott, Japánban azért terjed kevésbé a vírus, mint máshol, mert a japánok „kulturális szintje magasabb”, mint más népeké. Motegi Toshimitsu külügyminiszter egy, a külföldiek beutazásáról japán nyelven érdeklődő francia riporternőt alázott meg azzal, hogy akcentusát kritizálta, mondván az újra beutazás (sainyūkoku) szót olajtermelő országnak (san’yukoku) értette. (Jelen cikk írásának napján a miniszter épp ismét a média kereszttüzébe került, mivel egy újabb külföldi újságírónő japánnyelv-tudására tett gúnyos megjegyzést.) Egy televíziós infotainment műsorban pedig túlzóan artikulálva, köpködve ejtették ki azt a mondatot: „This is a pen”, és a beszélő elé helyezett zsebkendő meglibbenéséből levonták a következtetést: az angol nyelv jobban terjeszti a vírust, mint a japán.
Modern kori sakoku
Japán koronavírusra adott válasza az ország történelmi múltjából jól ismert bezárkózás volt, így sokan az Edo-kori elzárkózást jelölő sakoku szót kezdték ismét emlegetni. A lépés nem meglepő, hisz kezdetben más államok is a határok lezárásával igyekeztek védekezni a fertőzés ellen, Japán szigetország-mentalitása pedig ilyen téren az elmúlt évezredek során, külső fenyegetések idején már többször megmutatkozott. A japán kormány azonban annyira szigorúan vette a bezárkózást, hogy csakis az állampolgárság alapján kezdte megítélni, ki utazhat be Japánba, az ország külföldi lakosaira pedig úgy tekintett, mint az egyszerű turistákra. Így a G7 országok közül egyedüliként, Japán megtagadta a visszajutást olyan, hosszú távú tartózkodási engedéllyel rendelkező munkavállalóktól, diákoktól is, akik huzamosabb ideje az ország lakosai, de még a korlátozások bevezetése előtt ideiglenesen elutaztak Japánból. Számos kritika hatására a rendelet csekély mértékben módosult ugyan, de így is csak a japán állampolgárok házastársait és a végleges letelepedési engedéllyel rendelkezőket engedték vissza.
„Az Ön szülei nem elég súlyos betegek”
A beutazási rendelet egyik módosítása lehetőséget adott arra, hogy humánus indokokból engedélyezzék a visszatérést, így lehetővé tegyék például egy családtag temetésén való részvételt. Az emberiességi indokról szóló klauzula értelmezése azonban – homályos megfogalmazása miatt– teljes mértékben a jogalkalmazókra volt bízva.
Egy felvidéki magyar lány például meglepő útbaigazítást kapott a japán hatóságoktól. Annamáriával, aki hat éve tanul Japánban, és szüleit jött haza meglátogatni Szlovákiában, közölték: „az Ön szülei nem elég súlyos betegek” ahhoz, hogy humánus okokra hivatkozva engedélyezzék neki a visszatérést Japánba. Azt javasolták, megoldásképp menjen hozzá egy japánhoz, hisz japán állampolgár házastársaként visszajuthatna. Egy Japánban született és nevelkedett kínai állampolgár pedig az USA-ba utazott volna egy konferenciára, de le kellett mondja útját, hisz hazatéréskor Kínába küldték volna, ahol még életében soha nem járt. Volt olyasvalaki is, akinek nincsenek hozzátartozói Japánon kívül, így csak barátja jóindulatának köszönhette, hogy hónapokon keresztül fedél volt a feje fölött. Vannak édesapák és édesanyák is, akik már több mint fél éve el vannak szakítva családjuktól.
Számítások szerint több mint százezerre tehető azon külföldi lakosok száma, akik hasonló helyzetbe kerültek. Fontos megemlíteni azt is, hogy a külföldön rekedt személyeknek továbbra is fizetniük kell Japánban lakásbérletüket, rezsiköltségeiket, előfizetéseiket, miközben munkahelyüktől is el vannak vágva, így bevételeiktől is elesnek. És mivel csak Japánban érvényes az egészségbiztosításuk, egy esetleges baleset vagy betegség esetén horribilis költségekkel találhatják szemben magukat.
Rövid távon siker, hosszú távon bizalomvesztés?
Szeptember 1-jétől a japán kormány enyhített a beutazási korlátozásokon: az indulás előtt 72 órával elvégzett koronavírusteszt birtokában, az érkezést követő ismételt tesztelést és két hét karantént is vállalva visszaengedik a japán tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldieket. Ám az ördög a részletekben rejlik: több helyen nem lehet indulás előtt 72 órával tesztet végeztetni, a japán hatóságok által megkövetelt formanyomtatványt sok egészségügyi intézmény nem tudja kezelni, s ha valakiről már japán földön derül ki, hogy fertőzött, azt – hiába van Japánban egészségbiztosítása – kezelés helyett önköltségen visszafordítják. Mindeközben a japán állampolgárokra ezen korlátozások nem vonatkoznak.
A külföldi lakosokat érintő beutazási korlátozásokat a személyes érintettek mellett számos újságíró és szervezet is kritizálta. Gazdasági szervezetek is felemelték szavukat, hisz a több hónapig tartó tilalom rengeteg vállalat működését is akadályozza. Volt olyan külföldi befektető, aki kijelentette, megfontolja, Japánba vigye-e befektetéseit, hisz nem kockáztathatja, hogy egy hasonló esetben munkavállalóit elszakítsák munkahelyüktől és családjuktól. Sokan úgy vélik, olyankor, amikor szükség van rájuk, Japán a gazdasági érdekei mentén felhasználja a külföldieket, ám a bajban cserbenhagyja őket, miközben ők is ugyanolyan adófizető lakosok, mint a japán állampolgárok. Mindent összevetve elmondható: lehet, hogy Japán a rövid távú cél elérése érdekében egyszerű és kézenfekvő megoldást választott, ám hosszú távon ez a fajta kettős mérce és bizonytalanság alááshatja az ország iránti bizalmat, így Japán értékes emberi és gazdasági erőforrásoktól eshet el.
A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2020/10. számában jelent meg. Hornos Dániel: Járvány és diszkrimináció – határokon kívül rekedt külföldiek, avagy a koronavírus, a japán kormány és a külföldi lakosok története in Mondo Magazin 2020/10, p. 44-45.
