A japánok túlvilágszemlélete

Az, hogy hová kerülünk halálunk után, évezredek óta foglalkoztatja az egész emberiséget. Különböző kultúráknak és különböző vallásoknak más és más elképzelésük van erről a témáról, így a kelet-ázsiai kultúrkörben is számos variáció létezik a túlvilággal kapcsolatban. Most a 36-37. oldalon bemutatott Shiyakusho dorama apropóján röviden áttekintjük, hogyan is állnak a japánok a túlvilág kérdéséhez, illetve mely vallások milyen tanításai formálták túlvilágszemléletüket.

Élet és halál a sintóban

Mint az valószínűleg a legtöbb olvasó számára is ismeretes, Japán ősi vallása a sintó. A sintó vallás többistenhívő; úgy tartják, hogy a körülöttünk lévő természeti környezetnek, de akár tárgyaknak vagy természeti jelenségeknek is vannak istenségeik, melyeket kaminak neveznek. A kamik az emberekhez képest felsőbb rendű létezők, ugyanakkor a sintó vallás szerint ezek az istenségek nem egy másik világ, nem az istenek világának lakói. A sintó úgy véli, a világunk az emberek által látható részre (kenkai) és az istenek által lakott, nem látható részre (yūkai) osztható fel, de ez utóbbi is csupán e világnak a kiterjesztése, nem pedig az a hely, ahová halála után kerül az ember. A sintó az élet vallása: nincs tanítás benne sem istenek által lakott túlvilágról, sem pedig arról, hogy a halál után mi történik az emberekkel. Mivel a sintónak szent könyve, iratai sincsenek, az ősi sintóban a halál utáni végítélethez hasonló témákról sem ejtettek szót.

Ugyan konkrét szent könyve nincs a sintónak, szokás a sintó szent iratainak tekinteni az ősi japán krónikákat, a Kojikit és a Nihonshokit. Előbbiben, a Kojikiben találkozhatunk egyfajta túlvilágképpel: ez a yomi no kuni, azaz a halottak világa. Miután a Japán-szigeteket megalkotó istenpár női tagja, Izanami a tűzisten nemzése közben belehal égési sérüléseibe, a yomi no kuniba kerül. Ide követi férje, Izanagi, hogy visszahozza őt az élők világába, de miután annak kérése ellenére megpillantja felesége arcát, a szörnyű látványtól menekülésbe kezd. A japán mitológiában ez az egyetlen megjelenése a halottak világának, máshol nem találkozunk vele; de a yomi no kuni kifejezést a későbbi korokban, a bibliafordításoknál a keresztény vallásban megjelenő pokol japán megfelelőjeként használták.

Fontos szót ejtenünk a sintóhoz közvetlenül nem kapcsolódó népi hiedelmekről is. Japán egyes régióiban úgy tartották, a másvilág a közeli hegyen található, mások a hegy legmagasabb pontját, megint mások pedig a tengert tartották annak a helynek, ahová a halottak lelke távozik. A népi hiedelemvilágban a halált, a halállal való érintkezést tisztátalannak, tabunak tartották, ezt a tisztátalanságot kegarénak nevezzük. A halál, a gyász mint tabu megjelenése a mai japán szokásokban is tetten érhető: így például tartózkodnak a kiejtésben a „halál” szóval megegyező 4-es számtól; temetést követően sóval szokás behinteni magunkat, mielőtt hazatérünk (megtisztulás); valamint gyászévben nem szokás újévi üdvözlőlapot, nengajōt küldeni.

Élet és halál a buddhizmusban

A japán népi hiedelmektől eltérően, a Kínán keresztül Indiából érkező buddhizmusban nem tabu a halál, hanem egy elkerülhetetlen, természetes dolog, az élet velejárója; emiatt a kegare fogalma sem ismeretes. Így Japánban a sintó és a buddhizmus közül az előbbi főleg az élettel kapcsolatos szertartásokért felel (pl. a 3-5-7 éves gyerekek ünnepe, a shichigosan), míg a halálhoz kötődő rituálékat, temetéseket a buddhista szerzetesek hajtják végre.

A buddhista vallás fontos tanítása az újjászületés, miszerint az emberek lelke halálát követően az élete során véghezvitt cselekedeteik alapján megítéltetve más világokban ismét életre kelhet. Az újjászületés helye alapján hat világot különböztethetünk meg, ezt rokudōnak, azaz „hat útnak” nevezik. A mai japán nyelvben általánosságban használt „menny” (ten, tengoku) és „pokol” (jigoku) szavakat megtaláljuk a buddhista terminológiában is, ám más jelentésben. A menny, azaz a tendō a hat világ közül a legmagasabb rangú, ahol az égi emberek gondoktól, bajoktól mentesen, hosszú ideig élnek, és még repülni is képesek. Ehhez képest a jigokudō „lakosai” az életükben elkövetett bűnökért kínok kínjait kell elviselniük. Mindez eddig hasonlatos a keresztény tanításokban szereplő menny- és pokolképhez, ám nagyon fontos különbség, hogy a hat út mindegyike csupán az újjászületés egy-egy színhelye: haláluk, illetve büntetésük letelte után a tendōban és a jigokudōban lévő lelkek is újjászületnek.

A buddhista túlvilágkép tekintetében változást hozott a vallás Heian-kor végén megjelenő „Tiszta Föld” ága, mely azt tanítja, hogy elegendő Amida buddhában hinni, s az ő nevét kántálni (namu Amida butsu) ahhoz, hogy Amida buddha túlvilági paradicsomában szülessünk újjá. Ezt a helyet gokurakunak vagy más néven jōdónak, azaz Tiszta Földnek nevezik, és a fentebb említett mennyországtól és pokoltól eltérően itt a lélek kikerül az újjászületések körforgásából, és örök nyugalomra lel.

A japán buddhizmus elképzelése szerint az embereknek haláluk után át kell kelniük a sanzu no kawának nevezett folyón. A sanzu eredetileg a hat út közül a három alacsonyabb rangú világot jelölte, azzal az elképzeléssel pedig, miszerint e világ és a túlvilág között egy határfolyó húzódik, más kultúrákban is találkozunk (vö. a Sztüx és Akherón folyó a görög mitológiában). Japánban jelenleg is több olyan valóságosan létező folyó található, melyeket a sanzu no kawával azonosítanak; ezek közül a leghíresebb az Aomori megyében, az Osorezan hegyen lévő. A vulkáni működés által formált, kénes termálforrásokban gazdag sziklás tájra a japánok a túlvilág bejárataként tekintenek.

Szintén a japán buddhizmus fontos alakja a félelmetes Enma Daiō. Ő a poklok ura, az isteni bírák egyike, aki megítéli az ember életében tett cselekedeteit. A buddhista szertartások szerint, miután az elhunyt átlépte a sanzu no kawát, hét alkalommal, hétnaponta ítéltetik meg, míg el nem dől, hová kerül a lelke. Fontos megemlíteni, hogy Enma Daiō alakja az indiai hindu vallásban gyökerezik, onnan Kínán keresztül, a taóval keveredve, a buddhizmus által került Japánba, és csak Japánban vált a túlvilági bírák vezetőjévé. Alakjával rengeteg japán műben, így animében és mangában is találkozhatunk. Az Edo-korban aztán a sintó vallás is „gazdagodott” egy Enma-szerű figurával: a sintót kutató Hirata Atsutane tanaiban az egyik legfőbb istenség, Ōkuninushi no mikoto kapta azt a szerepet, hogy az elhunytakat haláluk után megítélje.

Élet és halál napjainkban

A buddhizmus Japánban való megjelenését követően szinte rögtön megkezdődött a sintó és a buddhista vallás keveredése, az egyes tanok egymással történő megfeleltetése. Ebből adódóan a túlvilággal kapcsolatos elméletek is egyszerre hatottak a japánokra: a buddhista és sintó tanok, valamint a népi hiedelemvilág elképzelései közösen határozták meg a japán túlvilágszemléletet. A Meiji-restaurációt, majd pedig a II. világháborút követően pedig a nyugati hatások, a zsidó-keresztény kultúrkör jellegzetességei is megjelentek az országban. Bár ma a legtöbb japán vallástalannak mondja magát, a mindennapi életére, szokásaira nagyban kihatnak az egyes vallások elképzelései. Napjainkban Japánban gyakran találkozunk a menny és pokol kifejezésekkel a fent leírt, részletes vallási elméletek kifejtése nélkül; az emberek ismerik például Enma alakját, de arról is tudnak, hogy gyászévben nem illik üdvözlőlapot küldeni. Egyszóval: ha nem is tudatosan, de a bemutatott nézetek, dogmák keveredve meghatározzák a mai japánok túlvilágszemléletét is.

A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2020/02. számában jelent meg. Hornos Dániel: A japánok túlvilágszemlélete in Mondo Magazin 2020/02, p. 44-45.