Bűn és bűnhődés az Edo-korban

A Mondo idei számaiban már többször szó esett az Edo-korról (1600–1868): írtunk a sógunokról, valamint a tűzvészekről, gyújtogatásokról is. Ez utóbbi téma kapcsán említettük meg, hogy a gyújtogatásra ebben a korban mint rendkívül súlyos bűncselekményre tekintettek, és kegyetlenül büntették azt. De milyen egyéb cselekedeteket tartott az Edo-kori sógunátus bűncselekménynek? Hogyan zajlott egy korabeli büntetőjogi eljárás? És milyen más büntetéseket róttak ki az elítéltekre? Ezt a témát járjuk körül ebben a cikkben.

Bűncselekmény

Mielőtt belemerülnénk az Edo-kori bűncselekmények témájába, először is röviden tisztáznunk kell, hogyan is épült fel a korabeli államszervezet. Ugyan a központi hatalom a Tokugawa-sógunátus kezében volt, s ők álltak az ország élén, az állam egyfajta föderalisztikus jelleggel bírt: Japán számos tartományra (han) oszlott, melyek élén a tartományurak (daimyōk) álltak. Az egyes tartományok törvényeit az adott tartományúr szabta meg, így – ugyan az alapelvek mindenhol hasonlóak voltak – egy-egy tartományban más és más cselekményeket tekinthettek bűncselekménynek, más és más büntetések létezhettek. Ebben a cikkben így nem is térünk ki az egyes tartományok különbségeire, hanem a sógunátus, tehát a központi hatalom büntetőjogának jellegzetességeit mutatjuk be.

Gyilkosság, gyújtogatás, lopás, rablás, nemi erőszak, tettlegesség… Ezeket a cselekedeteket mai társadalmunk is bűncselekményként kezeli, és ez nem volt másképp az Edo-kori Japánban sem. Ugyanakkor a korabeli társadalomra erősen hatottak a konfucianizmus tanai, így például nagy jelentőséget tulajdonítottak a hűbérúr iránti hűségnek, valamint a szülőtiszteletnek, ez pedig a büntetőjogi szabályokon is tükröződött. Így például a legsúlyosabb bűncselekménynek számított az, ha valaki a hierarchiéban fölötte álló hűbérurát vagy szülőjét meggyilkolta; de akár azért is halálbüntetés járhatott, ha csak megütötte őket. Bűncselekménynek tekintették továbbá a konfuciánus erkölcs elleni cselekedeteket: például a házasságtörést, az engedély nélküli újraházasodást, a hajadon lánnyal való titkos találkozást, a kijelölt negyeden kívüli illegális prostitúciót vagy a kettős szerelmi öngyilkossági kísérletet (shinjū) is. Tilos volt a szerencsejáték, a különféle okiratok hamisítása, a bűncselekményekre való felbujtás és a bűnsegédlet. Emellett az országban felállított ellenőrzőpontokon (sekisho) való jogtalan áthaladást, a külföldiekkel való kapcsolattartást, és az úgynevezett „furcsa történetek terjesztését” is büntették.

Ítélkezés

Az Edo-korban a büntetőjogi pert ginmisujinak nevezték. Fontos megjegyezni, hogy a XVII–XIX. századi Japánról lévén szó, a három hatalmi ág ekkor még nem volt egymástól elválasztva: nem voltak független bírák, hanem a sógunátus által kinevezett hivatalnokok foglalkoztak bíráskodással is. Az azonban meg volt határozva, hogy melyik hivatal, melyik hivatalnok milyen jellegű cselekményeket bírálhat el. Ha valakit bűncselekménnyel gyanúsítottak meg, akkor a korabeli rendőrtiszteknek is nevezhető yorikik és dōshinok feladata volt az illető kézre kerítése. Körözőlevelet adtak ki, melyben feltüntették a gyanúsított személyleírását, ha pedig sikerült előkeríteni az illetőt, letartóztatták, és a fogdába vitték. Az Edo-korban nem voltak olyan börtönök, ahol az elítéltek szabadságvesztés büntetését tölthették volna: a fogdába csupán ideiglenesen kerültek be, amíg ügyüket elbírálták. Ugyanakkor a fogdában gyakran nagy volt a zsúfoltság, s a higiénia hiánya miatt betegségek is terjedtek.

Ebben a korban úgy tekintették, hogy a beismerő vallomás „a bizonyítékok királya”, amire feltétlenül szükség van a per lezárásához. Így a büntetőjogi eljárás célja is az volt, hogy a beismerést kikényszerítse a vádlottból, ehhez pedig kegyetlen kínzásokhoz folyamodtak. A vádlottat összekötözték, ütlegelték, fellógatták, s a kínzásokat addig folytatták, amíg a vádlott meg nem tört, és be nem ismerte tettét. A beismerő vallomást ezután írásba foglalták, majd a bíráskodást végző hivatal tornácán a bíró ítéletet hirdetett. Az ítélet ellen fellebbezésre nem volt lehetőség: a büntetést azon nyomban végrehajtották. Természetesen gyakran olyasmit is bevallottak a vádlottak a kínzások hatására, amit el sem követtek, így nem volt ritka az, hogy valakit ártatlanul ítéltek el és büntettek meg.

Büntetés

A büntetések az Edo-korban a generális prevenció elvét szolgálták. Ez azt jelenti, hogy a hatalom célja a büntetésekkel nem az volt, hogy az elkövető bűnismétlését megakadályozza, hanem az, hogy elrettentse a társadalmat a hasonló cselekedetek végrehajtásától. Ennek érdekében gyakran meglehetősen kegyetlen, brutális büntetésekhez folyamodtak. A korban továbbá bevett volt a kollektív felelősség elve is, egy elkövetett bűncselekményért így például nemcsak az elkövető, hanem annak családtagjai is felelősséggel tartozhattak.

Az Edo-sógunátus jogában hatféle büntetéstípust különböztethetünk meg: az elítélt életére, testére, szabadságára, vagyonára, társadalmi státuszára és méltóságára irányuló büntetéseket. Az elítélt életére irányuló büntetés értelemszerűen a halálbüntetést jelentette, a korban azonban ennek különféle fokozatai léteztek. Mai szemmel nézve furcsának tűnhet, hiszen a büntetések eredménye ugyanaz volt: az elítélt halála. A korabeli viszonyok közepette ugyanakkor a halálbüntetés végrehajtásának módja alapján dőlt el, egy bizonyos büntetést mennyire tart a társadalom súlyosnak. Így például az egyszerű kivégzésnél súlyosabb büntetés volt a lefejezés vagy például a keresztre feszítés. (Valamint, ahogy korábbi számunkban már írtunk róla, a gyújtogatók esetében a máglyán elégetés.) Gyakran az elítélteket a kivégzésük előtt körbehurcolták a városon, majd holttestüket is közszemélére tették.

A testre irányuló büntetések közé sorolhatjuk a botütést és a tetoválást. Utóbbival a cél az volt, hogy mások számára mindörökre láthatóvá tegyék, az adott illető hol és milyen bűncselekményt követett el.

Manapság az elítélt szabadságára irányuló büntetés alatt a börtönben, fegyházban letöltendő szabadságvesztést értjük, a XVII–XIX. századi Japánban azonban más módon próbálták távol tartani az elítélteket a társadalom többi tagjától. Az entō nevű büntetés száműzetést jelentett: az elítéltet egy távoli szigetre száműzték, ahol saját maga kellett boldoguljon. Sokan száműzetésük során betegségek áldozataivá váltak, de voltak olyanok is, akiket – szakmájuk, tudások miatt – nagyra értékeltek a szigeten, és így a közösség részévé tudtak válni. A kevésbé súlyos bűncselekmények elkövetőit száműzetés helyett csupán kitiltották Edo városának környezetéből.

A vagyoni büntetéseket gyakran egy másik büntetés mellé szabták ki: ez teljes vagyonelkobzást vagy pedig pénzbüntetést jelenthetett. Mai modern felfogásunk alapján különösnek tűnhet a társadalmi státuszra, valamint a méltóságra irányuló büntetések kategóriája. Az Edo-kori társadalom azonban szigorúan hierarchikus felépítésű volt, ahol ezek a büntetések is jelentőséggel bírtak. A társadalmi státuszra irányuló büntetések közé tartozott az, amikor valakit szolgaságba kényszerítettek, vagy a hierarchián kívüliek, a hininek osztályába minősítettek le. A méltóságra irányuló büntetések közé pedig szamurájok esetében a hivataluktól való megfosztást, a köznép esetében pedig a szidást sorolhatjuk.

A fentiekben röviden összefoglaltuk, mit tekintett az Edo-sógunátus bűncselekménynek, és milyen büntetéseket szabhatott ki azokra – de mint ahogy már említettük, fontos, hogy mindez tartományról tartományra, időszakról időszakra is változhatott. A Meiji-kor elején pedig a nyugati jog átvételével az Edo-kori büntetőjog kora véget ért.

A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2023/10. számában jelent meg. Hornos Dániel: Bűn és bűnhődés az Edo-korban in Mondo Magazin 2023/10., 42-43.